Nem vagyok rá büszke, de nem valami jó az arcmemóriám. Így, ha egy társas eseményen vagyok, néha elsétálok olyanok mellett is, akikkel már találkoztam korábban. Ha rájövök, hogy nincs ez így rendben, akkor meg ráköszönök mindenkire, aki csak szembejön – ilyenkor meg mindenki furcsán néz. Az arcmemóriámnál csak a névmemóriám rosszabb. Próbálok­ ellene tenni: például elismétlem a frissen bemutatott ember nevét – ezt szokták javasolni szakértők. Akkor van csak baj, ha öt embert mutatnak be egymás után. Ilyenkor névfelhő kavarog a fejemben, és azon gondolkodom, hogy akit legutoljára bemutattak, ki is volt. Sanyi? Mari?
Nemrég borzasztó büszke voltam magamra: rég nem látott ismerősömet véltem felismerni egy üzemi menzán. Odagaloppoztam egyből, és elkezdem neki mondani, hogy „Helló, Gábor, de jó, hogy látlak, képzeld, a gyerek már nyolcadikos lesz. ­Nálatok mennyi is? És most jöttünk vissza a Balatonról, és találtunk egy strandot, ami nem volt nagyon drága, meg képzeld, egy felfújható pontonról lehetett a vízbe ugrálni…” Nyomtam neki vagy három percig a teljesen érdektelen monológot, annyira lelkes lettem, hogy végre itt egy ismerős. Udvariasan hallgatott, és amikor levegőt vettem, közbevágott: „Ugye tudod, hogy én a Zoli vagyok, a Gábor ikertestvére?”
Egykori tanárom egyébként mesélt egyszer egy sztorit arról, hogy ha odamegy hozzá valaki csak úgy, és elkezdi mondani, és neki fogalma sincs, ki ez az ember, akkor mindig van egy mentőötlete. (A jó sztoriknak egyébként az a titka, hogy nem baj, ha nem történtek meg, csak legyenek viccesek. Mivel ez nem velem történt, nem tudom a valóságalapjáért tűzbe tenni a kezem.) Tehát ha nem ugrik be, ki is ez az ember, felteszi a kérdést: hát a többiekkel mi van? És akkor az elkezd mesélni a többiekről, és az ismeretségi háló alapján a végén mégiscsak be tudja azonosítani, kivel beszélget éppen. Egyszer pontosan ez történt: odajött valaki, elkezdett beszélgetni. Ismerősöm feltette a kérdést: „És a többiekkel mi van?” Várta, hogy jön a mindent megmentő információáradat, de csak annyi volt a válasz: „Mind meghaltak…”
Szerencsére a dolgok nálam még sose mentek át ennyire végletesen morbid végkifejletbe. Inkább erőltetem az agyam, és megpróbálok memorizálni a végtelenségig. Amikor megismerkedtem a feleségemmel, nagyon boldog voltam, hogy egy nyitott és vidám nővel hozott össze a jó szerencse. A vidám nyitottság azonban azt is jelentette, hogy a nyakamba szakadt egy további édes teher: a végtelenül kiterjedt baráti köre. Beletelt némi időbe, mire mindenki nevét megtanultam, és büszke voltam rá, hogy egészen jól elhelyezem a barátokat ebben a nem túl egyszerű mátrixban. Amikor valakiről szó esik, néha még ma is megkérdezi: „Na, ő kinek a felesége? Hogy hívják a gyerekeit? Milyen érdekes sztori történt vele 1997 nyarán?” Én meg vagy azonnal, vagy némi gondolkodás után rávágom a helyes választ. És akkor mehetünk tovább a húszezer forintos kérdésre.