Időben szólunk, itt az alkalom, június 12-18. között lehet jelentkezni! Tizennyolc éves fiatalok, ti, akik 1999. július 2. és 2000. július 1. között születtetek, ezen a nyáron beutazhatjátok Európát! És ez nem csak egy üres reklámszöveg. Az EU 15.000 ingyen Interrail-bérletet kínál nektek, melyekre egyedül és maximum öt fős csapatokban pályázhattok. Ezen a linken elérhetők a program részletei magyarul, ide kattintva pedig angolul.
Az ajtó tehát nyitva, a meghívó célba ért, most már csak vennetek kellene a fáradságot az induláshoz. Tudom, sok a kifogás. Szuper a Balaton, isteni a lángos, focizni kell a haverokkal, meg úgy egyáltalán, kipihenni a tanévet. Lenni és „ellenni” háborítatlan unalomban. Akarom mondani, nyugalomban.
Sajnos nem tudom megállni az ironikus hangnemet. Ugyanis az a tizennyolc éves ismerősöm, akinek lelkesen ajánlottam a programot, ugyanezzel a lendülettel mondott nemet. Már sűrű a nyári programja, az ingyen világjárás nem fér bele. Legyen, elfogadom, nem vagyunk egyformák, nem mindenkinek nagy álom és öröm „az utazás”. Igaz, egy ilyen lehetőség hallatán én anno gondolkodás nélkül elkezdtem volna toborozni az utastársakat.
Lehet, hogy manapság annyira felgyorsult az információáramlás, hogy aki látni akarja a Sagrada Famíliát, beírja az internetes keresőbe, és megelégszik a képekkel. Így a szoba biztonságos rejtekéből vizsgálhatja sokáig, lassan az épület látható részleteit. Ugyanez a helyzet az idegen tájakkal, múzeumokkal… Valamilyen szinten egy kattintással elérhetők. De mi a helyzet a látáson kívüli, többi érzékszervvel? Nem is tudom. Azért az ínycsiklandozó, frissen sült, illatos csokiba mártogatott, spanyol churros fotójával nem érném be.
Annak idején repülőjegyet kértem érettségi ajándékként a családomtól. A barátnőimmel jelentkeztünk egy törökországi ifjúsági világtalálkozóra, előtte pedig kipróbáltuk a kanapészörföt: egy török fiú szívélyes családja fogadott be néhány éjszakára és kalauzolt bennünket körbe Isztambulban.
Biztosan féltettek a szüleink, de nem tiltották meg az utazást. Aggódás helyett (vagy mellett) inkább segítettek az előkészületekben. Épségben hazatértünk, és máig szívesen emlékszünk első nagyobb külföldi kalandunkra. Azóta pedig, hogy illusztráljam, mennyire fertőzött meg bennünket a „Wanderlust”, a vándorvágy: a törökországi magyar csapatból, ha jól számolom, öten külföldön élünk.
Nem fáj, ha nem megy mindenki, hiszen nem is mehet. 15.000 bérlet nem annyira sok. Az viszont annál inkább szíven üt, ha nem megy az, akinek szüksége lenne rá. Mert van olyan képesség, tudás, amit az osztálytermen és határainkon kívül tudunk csak elsajátítani. Egy ilyen külföldi út fejleszti a problémamegoldó-készséget, gyakorlatiassá tesz, szélesíti a látókört, kritikusan gondolkodó, empatikusabb emberré nevel. Hiába elérhető a virtuális valóságban végtelen sok információ, az idegen kultúrákkal igazán megismerkedni csak akkor tudunk, ha magunk is elindulunk: tapasztalunk és találkozunk.
Gősi Lilla
