Ébredés után sokunknak az első, hogy rápillantunk a telefonra, lássuk, mennyit aludtunk. Ha már a kezünkben van, megnézzük az üzeneteket, na meg az időjárást (ahelyett, hogy elhúznánk a függönyt), gyorsan rákoppintunk a közösségi médiára, és ezen a ponton el is csúszik minden. Belecsöppenünk egy versenybe, amire nem is akartunk benevezni. Kezdődik az összehasonlítás „mások” élete és a sajátunk között, mondanom sem kell, mások élete a tökéletes.
Látjuk, hogy az ismerősünk gyereke éppen a hatodik kötelező olvasmánnyal végez (nem is tudtuk, hogy ennyi volt, a mienk egy szóval sem említette, és már csak pár nap van az iskoláig). Valaki éppen a hajnali futásáról posztol, rázoomolva az izzadt arcára, mellette a kilométerek és a sebessége is, ha esetleg nem bántana bennünket eléggé a lelkiismeret, hogy éjszakáig filmet néztünk a kanapén. Láthatjuk, ahogy a szomszédunk egy szuper izgalmas ország kultúráját tanulmányozza, miközben mi… nem is ismétlem, mit csináltunk az elmúlt napokban. Elszédít az érzés, hogy lemaradtunk, szívdobogva próbálunk kitalálni valamit, amivel felzárkózhatnánk. Mondjuk, megkérdezzük a gyereket, hol tart a kötelezőkben. Random módon bérletet veszünk az edzőterembe. Posztolunk valamit, amitől kevésbé tűnik átlagosnak az életünk. És már benne is vagyunk a versenyben nyakig. Ha érintett ebben, feloldozást kap Fókuszban anyagunk elolvasásával (16. oldal), vagy a kötelezőket kikerülő gyerekekről szóló írásunkkal (10. oldal). Ajánljuk még interjúnkat Mérő Lászlóval (20. oldal), aki elmondja, miért szereti a mai világot.
De bármelyik oldalon nyitjuk ki a lapot, csak nyerünk vele. Addig sem mások életét éljük.