Hamarosan itt a paralimpia, de persze még elevenen élnek bennünk az ötkarikás játékok legszebb pillanatai is. És közben nyakunkon az „amatőr futószezon”, jönnek az őszi városi futóversenyek, amelyeken a legkisebbektől a legnagyobbakig bárki elindulhat, és futhat akár ezer métert, akár egy maratont is.
Ezeken az amatőr versenyeken a legtöbb résztvevő önmagával versenyez, és nem azért megy oda, hogy nyerjen. Ezt úgyis megteszik azok az elitfutók, akik rutinszerzés vagy versenyedzés céljából rajtvonalhoz állnak a tömegek előtt. Most nem a nyertesekről szeretnék beszélni, róluk elég szó esett az olimpia kapcsán.
Most azok járnak a fejemben, akik minket, „amatőröket” inspirálnak arra, hogy vegyük a fáradságot, és benevezzünk, felkészüljünk és teljesítsünk egy ilyen versenyt. Például Kinzang Lhamo, a bhutáni futónő, aki a győztes után másfél órával, de még az utolsó előtti helyen végző futó után is csak ötvennyolc perccel ért célba Párizsban a maratoni távon, a lehető legnagyobb ováció kíséretében. De eszembe jut Eliud Kipchoge is, akit minden idők legnagyobb maratonistájaként tartunk számon, Párizsban azonban feladta a versenyt, és a pletykák szerint taxival érkezett a célba.
Aki futott már városi futóversenyen, biztosan tudja, hogy a mezőnyt minden ilyen eseményen záróbusz kíséri, amely felveszi azokat a résztvevőket, akik szó szerint kifutnak az előre meghatározott szintidőből. Nem vitás, hogy egy ilyen versenyen nagyon inspiráló látni az élmezőnyt, de nem túlzás azt mondani, hogy a záróbusz előtt zajlanak a legnagyobb emberi drámák, ott láthatjuk az akarat és a teljesítőképesség legmeghatóbb összecsapásait. Ott futnak a legnagyobb hősök. Úgyhogy aki eddig azért nem mert elindulni egy ilyen versenyen, mert fél a záróbusztól, gondoljon a bhutáni futónőre, aki nem félt nyolcvanadikként célba érni Párizsban. Ha pedig minden kötél szakad, még mindig lehet hívni egy taxit. Hiszen ezt tette a világ legnagyszerűbb maratonistája is.