Amit otthonról hozok

Ha a tinédzser éveim alatt nem azokat az olvasnivalókat és azt a látásmódot kapom a szüleimtől, amit átadtak, talán más ízlésvilággal és más szemmel figyelném a körülöttem lévő világot és benne a saját helyemet. A mai napig ezek a gyökerek vezetik a gondolkodásomat, az érdeklődésemet. A zenei ízlésemet kezdetben kizárólag a bátyám formálta, így váltak a mindennapjaim részévé a nyolcvanas évek magyar alternatív formációi (az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, az Ági és a fiúk, a Neurotic stb.), és ezzel párhuzamosan a brit inde pop, illetve a ska zene. Folyamatosan ezeket hallgattuk, úgyhogy már akkor eldőlt, hogy a mainstream kimarad az életemből. Máig nem tudom eldönteni,
ez jól alakult-e így, de azt hiszem, már nem is lényeges. A zenei ha­tások első igazi mérföldkövét, Sadét is a bátyámnak köszönhetem.
Azt hiszem, ott kezdődött minden. De később az acid jazz műfaj legjobb képviselőivel is ő ismertetett meg, ami nagyban meghatározta
a Szörp nevű zenekarom világát.

A Marczibányi tér hangjai

A dzsessz iránti vonzalmamat a közelünkben lévő Marczibányi téri művelődési házból kiszűrődő próbák és koncertek dallamai indították el. Mivel akkoriban még csak tizenöt éves voltam, kizárólag a négy évvel idősebb unokatestvéremmel, Váczi Dániellel (aki szintén zenész) engedtek el a szüleim, hogy ezeknek a koncerteknek a részesévé is válhassak. Neki nemcsak rengeteg fantasztikus koncertélményt, zenei útmutatást köszönhetek, hanem megszámlálhatatlan mély beszélgetést irodalomról, művészetről. Még ebből az időszakból szeretném kiemelni Náray Erikát, akinek a dzsesszkoncertjein hét­főnként, a Jazz Café nevű helyen a törzsközönség tagjává váltam, és őt hallgatva arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is ilyen dalokat fogok valahol előadni.

Korszakos élmények

Minden zenekar, amelynek tagja voltam, egy korszakot jelképez, és ezek a korszakok egytől egyig az életem kis építőkockái. Csak jó élmények kötődnek hozzájuk. Vagy viccesek. Csodálatos muzsikusok, értékes emberek, életre szóló barátságok. A Szörp zenekar, a Jazz+Az, a Váczi Eszter Quartet. És előttük, mellettük rengeteg más formáció, amelynek részese lehettem, illetve sok-sok vendégszereplés. Nem hiszem, hogy ennél többet kívánhatnék. Mindenkivel játszhattam, akire zeneileg felnézek, szakmailag semmiféle hiányérzetem nincs.

Az arab hatás

Három évvel a dzsessz tanszakos főiskolai diplomázásom után jelentkeztem az ELTE arabisztika szakára. Hogy mi vitt oda? Az arab zene iránti megmagyarázhatatlan vonzalmam. Imádtam ezeket az éveket, és azt a tanári kart, amelyik még a klasszikus felállásban képviselte a tanszék fénykorát. Fodor Sándor, Iványi Tamás, Ormos István, Hajnal István, Szombathy Zoltán – a teljesség igénye nélkül. Szerencsére ez a szál a mai napig ugyanolyan meghatározó az életemben, mint a zene. Az első egyetemi évem után egy teljes nyarat töltöttem Kairóban. Kint ünnepeltem a harmincadik születésnapomat, egy bárban ültem a két lakótársammal, és egy kivetítőn épp azt láttuk, ahogy Zinédine Zidane a foci-világbajnokság döntőjében lefejeli Materazzit. Emlékszem, ennek hatására azon a szürreális helyzeten lamentáltam, hogy mégis mit keresek a születésnapomon egy kairói bárban, ahol mindenki ezt a meccset nézi. Most már tudom, hogy ez csak egy kis epizódja volt a kint töltött időnek, és mindaz, amit ott megéltem, kihat az egész lelkivilágomra, a dalszövegeimre.

Fotó: Falus Kriszta