Kíváncsi vagyok, amikor felcsengetek a házaspárhoz. Vajon hogyan fogadnak? Milyen lesz a beszélgetés hangulata? A választ azonnal megkapom, ahogy kinyílik az ajtó. Két végtelenül kedves és kiegyensúlyozott ember invitál beljebb. És lelkesen mesélik: nyaralni voltak a szlovén tengerparton. Egyfajta kicsit megkésett, de jó hangulatú nászúton.

Nők Lapja: Milyen volt Portorož-ban?

Vitray Tamás: Éva ötlete volt, mert ő már járt ott korábban. Én csak a város nevét ismertem.

Vitray-Ivens Éva: Imádom Porto­rož-t. És ahogy beszélgettünk – merthogy éjjel-nappal beszélgetünk –, kíváncsiságból rákattintottam az ajánlatokra. És mivel nászúton sem voltunk, ráfogtunk erre az utazásra mindent. Nyaraltunk, pihentünk – kellett ez a pár nap.

Tamás: Ehhez tudni kell, hogy feltehetően a világ egyik legrosszabb nyaralója vagyok. Három nap után unatkozom, és nem tudok mit kezdeni magammal. Ez azért lehet, mert amikor utaztam – leginkább sportesemények közvetítésére –, eleve három-négy napokat voltam távol, és ez valószínűleg berögzült nálam. Most azonban bírtam volna tovább is akár. Az olaszországi Triesztbe is átmentünk. Már maga az kaland volt, hol parkoljunk le, annyira nem volt hely sehol. Akkor eszembe jutott a vasútállomás, és Éva meg is találta hamarosan. Általában ő vezet – átvette tőlem ezt a feladatot. De engem is hagy néha. 

Találkoztak magyarokkal? 

Tamás: Kétszer is odajöttek azzal, hogy mennyire örülnek, hogy látnak bennünket.

Éva: Figyelgetnek, de nem tolakodnak. Inkább mindig nagyon kedvesek velünk.

A kapcsolatuk és a házasságuk körül nincs az a felhördülés, amit az ember várna. Például, hogy mindenki jobban tudja, mit kellene csinálni. Mintha simán elfogadták volna az emberek, hogy önök egy pár.

Tamás: Nincs akkora zaj körülöttünk. Megjelent egy-két kellemetlen újságcikk, de széles körben valóban nem váltott ki akkora felzúdulást
a dolog.

Éva: Ez azért is lehet, mert Tamás rettenetesen szerény. A mi generációnk többek között az ő műsorain nőtt fel. Azokért kapcsoltuk be a tévét. Ez nem kérdés, hanem tény. Nem léteztek még kereskedelmi csatornák, és egy másik, másfajta minőségű televíziózást kaptunk. Ezt persze mindig elbagatellizálja. Pedig tényleg mindenki szereti. Hozzánk eddig csak szeretettel jöttek oda. És persze az is megtörténik, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni velünk. 

Tamás: Nem értik, hogy a kapcsolatunk teljesen természetes. Inkább a harminchat évnyi korkülönbséggel foglalkoznak. Meg hogy: te jó ég, a nő megfogta magának a gazdag Vitrayt…! Na, most nézzen körül: itt van minden, amim van, ebben a kétszobás panellakásban. Plusz a nyugdíjam. 

Éva: És, ugye, hivatalosan ez az én lakásom… Mindketten kiástuk magunknak az aranyat, drágám! – nevet.  

Tamás: Vannak bizonyos föltételezések és elvárások: milyennek kell annak a nőnek lennie, aki ilyen korkülönbség ellenére is kiválaszt valakit. Vagy hogy milyen az a pofa, aki képes arra, hogy megnősüljön – hiszen tudja, hogy nem képes gondoskodni a másikról, csak felettébb korlátozott időn belül. Mi viszont nem felelünk meg az elvárásoknak, mert tökéletesen passzolunk egymáshoz. Ekkor jön a csodálkozás.

Amikor tévében látta Tamást, mit gondolt róla? 

Éva: Először is nagyon gyerek voltam még. Hat-hét éves lehettem. A Vitray-műsorok voltak számunkra az alap: érdekesek voltak, szóltak valamiről, oda lehetett és oda kellett figyelni rájuk. Később, felnőttként találkoztunk néhány fogadáson. Tisztelettudóan köszöntem, de ennyi.

Tamás, nehéz volt önt megközelíteni?

Tamás: Kamaszként igen szegény voltam. És sokkal alacsonyabb az átlagnál. Nem volt egy tisztességes öltönyöm, csak bricsesznadrágom. Közben állandóan színházba jártam. Részben ott is nőttem fel, hiszen a nagyapám ott dolgozott. Az Opera pedig igazi mániám volt. De azok miatt, amiket meséltem, általában ki sem mertem menni a szünetek idején. Ha most megpróbálok visszanézni az akkori önmagamra – nem voltam könnyű helyzetben. Úgyhogy nem csoda, hogy rejtőzködő ember maradtam. Részben tehát élnek még bennem a kamaszkori érzések, másrészt pedig szembesülnöm kellett a kíváncsisággal. A népszerűség alapeleme a kíváncsiság: Hogy néz ki közelről élőben? Hiszen csak a dobozból ismerem… Mert hát mit is szerettek rajtam? Csak egy elektronikus sugárzás által életre hívott kép voltam sokaknak. Csak hasonlítottam valakire, aki élő, hús-vér ember. A magánéletemben pedig mindig is próbáltam olyan maradni, amilyen vagyok. Éppen ezért nem is számítok jó társasági embernek. Legfeljebb csak szűk körben. Akinek az a foglalkozása, hogy beszél vagy interjúkat készít, a magánéletében már nem vágyik erre feltétlenül. Hallgatni jobban szeretek. És főleg megfigyelni.

Az utóbbi négy évben agglegény volt. Vagy ahogy fogalmaz: igazi agg-legény. Hogy telt az az időszak?

Tamás: Nem volt könnyű. De sosem jutott eszembe, hogy jaj, de magányos vagyok. Dolgoztam, tanítottam. Mindig akadt tennivaló. És sokan jöttek hozzám. Ezt kedvesnek találtam. Érdekes módon azok a tanítványaim látogattak többet, akiket régebben tanítottam. Nem tudom megfejteni, miért alakult így.

Éva, önnek, ahogy olvastam, a Covid-időszak volt különösen nehéz.

Éva: Már előtte sem volt egyszerű, mert meghalt a férjem. De a járvány csak fokozta a nehézségeket. Akkor azt gondoltam, az embernek egyszerűen túl kell élnie. Itt vannak a gyerekek, őket fel kell nevelni. Nem is kérdés, hogy nem lehet leülni és azt mondani, itt a vég. Szeretek főzni, sütni – és vezetni. Persze ott van még a zeneakadémiai diplomám, de azért nem fognak tejet és kenyeret adni a boltban… Így jött a sofőrszolgálat. A fiam, Áron akkor volt tizenhét éves, friss jogsival, és Zsófi lányom is segített. A sofőrszolgálat páros dolog: ha valaki ivott már, és nem vezethetett haza, hívott bennünket. Én hazaszállítottam az ügyfelet az autójában, valamelyik gyerek pedig követett bennünket a saját autónkkal, majd hazafuvarozott. Sokan óvtak tőle, hogy ez veszélyes, de minket épp olyan kulturált emberek hívtak, akik megittak egy-két pohár bort, és szerették volna betartani a törvényt: nem akartak ittasan vezetni. Megszerettük ezt a munkát.

A gyerekek mikor repültek ki?

Éva: A lányom öt-hat éve. Jogász, és most ügyvédjelölt egy komoly ügyvédi irodánál. Agilis és tehetséges, három nyelven beszél. A fiammal végig együtt laktunk, még mielőtt Tamással megismerkedtem volna. Ő húszéves, nemrég költözött albérletbe – régi vágya volt önállónak lenni. 

Ha már a megismerkedésnél tartunk… 

Éva: A ház előtt ismerkedtünk meg. Én úgy tudtam, Tamás Gödön lakik. Nekem akkor még megvolt a kiskutyám, és sokat sétáltattam a ház előtti nagy zöldterületen. És akkor szembejött velem Tamás. „Maga mit keres itt?” – kérdeztem. „Itt lakom” – válaszolta. És elkezdtünk beszélgetni, minden további terv és szándék nélkül.

Tamás: Meg hát, ugye, nem is éltél egyedül…

Nyugtasson meg, hogy nem Vitray Tamás csapta le egy másik férfi kezéről!

Éva: Nem, nem! – nevet.

Mi volt az, ami elsőre megfogta egyiküket a másikban? 

Éva: Holló Márti, Tamás egykori tanítványa járt nálunk néhány hónapja. És amikor elkezdtem neki mesélni arról, milyen Vitray Tamás mellett létezni – hogy kiegészítjük egymás mondatait, hogy mennyire előzékeny –, Márta tökéletesen megfogalmazta azt, ami az én fejemben is járt: „királynőképző”. Ha Tamás társaságába hölgy kerül, minden ízében-porcikájában érezni fogja, hogy nő. És ehhez nem kell, hogy Tamás udvaroljon. Olyan vele elmenni bárhová, mint ahogy Audrey Hepburn léphetett ki az utcára a filmekben: hogy biztosan én vagyok a legszebb, a legügyesebb, a legokosabb. Minden mozdulatától – a taxiból kiszállástól az ajtón előreengedésig vagy egy kávézásig – úgy érzi magát az ember, mintha egy tündöklő fénykorona venné körül. Mikor erre ráébredtem, olyan markáns pillanat volt számomra, hogy elkezdtem kutakodni az emlékeimben. De nem tudom, utoljára mikor éreztem magam így.

Tamás: Ha kérhetem, kerüljön bele az interjúba, hogy „Vitray ezalatt végig kuncogott”. Komolyra fordítva a szót: nem tudok udvarolni…

Éva: Most a feleség kuncog…!

Tamás: De azt megtanultam, hogy egy nővel hogyan viselkedik az ember. Hogy belékarolok. Hogy elveszem a kabátját, hogy felsegítem rá. Ezek természetes dolgok, de kimentek a divatból. És, ugye, itt a nagy korkülönbség: egyszer csak jött egy öregember, és úgy viselkedett, mint a régi vágású férfiak.

Éva: Ez viszont nem igaz. A találkozásunkkor a korkülönbség tűnt el a leghamarabb. Nem egy kilencvenéves férfi és egy ötvennégy éves nő volt együtt. Hanem jött a filmszakadás, és ott volt egy nő és egy férfi.

Munkakapcsolatnak indult.

Éva: Először barátok lettünk.

Tamás: Nekem csípte a szemem, hogy ez a nő este fél tízkor megy munkába a két nagy gyerekével, és hajnali négykor érnek haza. Maga a tettrekészség tetszett persze, de ebben a rosszallásban már benne volt a rokonszenv vagy a vonzalom is. Ekkoriban kezdtem el a Csak ülök című podcastomat a YouTube-on, amit most is csinálgatok. Javasoltam Évának, hogy legyen mellettem gyártásvezető, és így együtt tudnánk dolgozni. Óriási mázlim volt. Nem azért, mert csupán elvállalta, hanem fantasztikus munkatárs is: pontosan tudja, mivel tud legjobban segíteni.

Nem csoda, ha az ember szerelmes lesz…

Tamás: Pontosan ez történt. Az udvarlásom egy mondatra szorítkozott: „Beléd szerettem, most mit csináljak?”

Éva: Illetve előtte azt is mondtad: „Várj egy picit! Beszélnünk kell!” A másik lakásban voltunk, az előszobában. Megállt körülöttünk az idő. De már korábban is kérdezgették a gyerekek, hogy „Anya, mi van veled?”. És nem tudtam válaszolni. Mert akkor már éreztem, hogy ez nem szimplán barátság vagy munkakapcsolat. Itt valami más is rezeg a levegőben. Vívódtam. Állandóan vele akartam lenni – na de hát azt mégsem lehet! És mi van, ha ő nem? Hát ő mégis a Vitray Tamás! Aztán amikor kibújt a szög a zsákból, rájöttem, hogy jól éreztem.
És ekkor elöntött az eufória. 

Mit szóltak a gyerekek?

Éva: Az első dolgom volt elmondani nekik. Nem tartottam a véleményüktől, csak fontos volt, hogy tudják, mi történik velem. Az is számított, mit gondolnak, és mindketten azt mondták: csak legyél boldog!

Tamás: Ők hárman olyanok, akár a legszilárdabb egység. Nekem is van két gyerekem, tehát össze tudom hasonlítani.

Éva: Az is megtörtént, hogy amikor a gyerekek itt voltak, és kijöttem a fürdőszobából, rám csodálkoztak: „Nahát, anya, megint énekelsz!” Kiderült, évek óta nem énekeltem már. A barátnőim is megjegyezték, hogy nagyon rég nem láttak nevetni, most pedig fülig ér a szám. 

Ezek szerint a legjobbat hozzák ki egymásból. 

Tamás: Hat hónapja élünk együtt. Én mégis úgy érzem, mintha hosszú évek teltek volna el – mindenfajta rossz mellékíz nélkül. Villámgyorsan összeszoktunk. És úgy el vagyok kényeztetve, hogy az őrület. 

Éva, ön szerette volna jobban a házasságkötést. Miért?

Éva: Pontosan tudtam, hogy ha a kapcsolatunk nyilvánossá válik, kapunk hideget-meleget. És nem akartam, hogy úgy emlegessenek: a „párja”, „partnere”, „barátnője”. Hogy ha tényleg úgy van, hogy Tamás belém szeretett, én meg belé, akkor legyen ez tisztességesen felvállalva. Nem is kell nagy dínom-dánom. Ez persze olyan, mintha rábeszéltem volna. De amikor még csak munkakapcsolat volt köztünk, és valamit jól oldottunk meg, mindig megjegyezte félig viccesen: „Azért téged el kéne venni feleségül!” Ez a gondolat tehát ott lebegett köztünk, úgyhogy én tu­lajdonképpen csak megfogalmaztam, hogy házasodjunk össze. Szerettem volna, hogy valaki fogja a kezemet, és a viharban mondhassuk: „Igen, ő a férjem, ő meg a feleségem. Ez van.”

Tamás, nehéz volt beadnia a derekát?

Tamás: Egy mély lélegzetet kellett előtte vennem, de rögtön válaszoltam. Azért sem gondolkodtam sokat, mert én – mint portéka – némileg elhasznált vagyok már.

Hogy telnek a hétköznapok?

Tamás: Reggelente a futópadon – amit a kilencvenedik születésnapomra kaptam ajándékba – gyalogolok. Kicsit tornázom és súlyzózom is. És hát dolgozom. Azt hiszem, az a legfontosabb. Az emberek többsége sajnos nem tudhatja, milyen jó hatást gyakorol rá a munka, mert mindig akad valamilyen zavaró körülmény: vagy egy főnök, vagy más egyéb. De én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkámat magam választom meg. A podcastomat saját zsebből üzemeltetem – ezért nem tud rendszeresen jelentkezni –, de járok közönségtalálkozókra is. Még Szlovákiában is megfordultam, magyarlakta területeken. Már az őszre is vannak lekötött időpontjaim.

Ha jól olvastam más cikkekben, becéloztak maguknak még tíz évet, hogy együtt lehessenek.

Éva: Bizony. Csak még nem kezdődött el. Mindig odébb toljuk a startot. 

Fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Földi Fanni, smink: Kozián Fanni, haj: Radván Simon, ruha: Van Graaf / Finshley & Harding

 Van Graaf / S. Oliver, ékszerek: Parfois