Kongó, hát újra itt. Hangzavar és párás forróság a reptéren, de nem emiatt izzadok le. Gépfegyveres katonák, rendőrök és korrupt hivatalnokok, a teljes kiszámíthatatlanság és káosz fogad, immár negyedjére, de még mindig megszokhatatlanul. A repülőjegyem csak egy irányba szól. Kinshasában, Kongó tizenmilliós bádogvárosában találkozom Hardi Richárd doktorral, innen indulunk tovább az esőerdő mélyére, Lodjába, egy háromhetes szemészeti misszióra.

A sötétség mélyén

2015-ben jártam itt először, tudósítani egy magyar szerzetes szemorvosról, aki akkor már huszadik éve élt Kongóban, hogy „a sötétség mélyén” sok ezer embernek adja vissza a látását. A százmilliós országban alig egy tucat szemorvos lát el sok százezer, szürke hályog miatt megvakult embert. Egyikük Hardi doki.

A feladat nemcsak az orvos, de a beteg számára is emberfeletti: egy közel Európa méretű országról beszélünk, ahol nincsen megbízható úthálózat, egy pár száz kilométeres út akár egy hétig is eltarthat. Vakon botorkálva, egy rokonba kapaszkodva, törzsi és nyelvi határokon átlépve indulnak az emberek az ismeretlenbe a gyógyulás reményében.

Itt az átlagkereset körülbelül száz dollár havonta, így az utazás nagy anyagi terhet is ró a családokra. Sokan emiatt bele sem mernek vágni, a bizonytalanság, a veszélyek elrettentik őket.

A legkiszolgáltatottabbakért indul útnak Hardi doktor missziója. Minél több eldugott helyre kell eljutnia, hogy az ott élőkön is segíthessen. Rengeteg előzetes szervezést, pénzbeli ráfordítást és időt követel egy ilyen, sok száz kilométeres dzsungel-misszió megtervezése. Az utak homokcsapdákkal vannak tele, nincs folyó víz, nincs áram, nincs telefon, és nincs segítség, ha baj van. Minden lehetséges forgatókönyvet számításba kellene venni, de sokszor a gondos tervezéssel sem megyünk semmire. 2015-ben, az első közös kongói missziónkon leszakadt a kocsink alatt a fahíd, de ragadtunk napokra a Sankuru folyó partján, mert elromlott a komp, és nem volt, aki megszerelje. Robbant le a kocsink, ázott el a gyógyászati steril eszközök zöme egy balesetben, szóval az állandó belső feszültség és készenléti állapot igencsak indokolt Kongóban.

A mostani missziót éppenséggel nem nehezítette meg baleset, helyette az egész stáb maláriás lett az utolsó műtéti hét hajrájában. A trópusi hőségben, egy átforrósodott szobában, maszkban, dupla köpenyben, a betegségtől legyengülve, verejtékezve műtött tovább a doktor. Malária ide vagy oda, a napi legalább húsz-huszonkét műtétnek meg kell lennie. Szó szerint életek múlnak rajta. Hardi doki hatvanhat éves, számomra felfoghatatlan, hogyan volt képes heteken keresztül ilyen fordulatszámon pörögni. 

Az utolsó nap a csúcs, ilyenkor mindenkit igyekszenek még betuszkolni, nehogy valaki lemaradjon az esélyt adó műtétről. Aznap harminckét pácienst operált Richárd. Este hullafáradtan és csalódottan esett be a szállásunkra: az utolsó négy várakozóra már nem futotta az erejéből. Hiába próbáltam nyugtatni: hiszen betegen, pihenő és megszakítás nélkül, tíz órán át, embertelen körülmények között, a végkimerülésig operált. De mégis azt kellett mondaniuk az utolsó néhány betegnek, hogy sajnáljuk, rátok már nem maradt időnk. 

Húszezer pillanat

Amíg a stáb rendelt, én arra koncentráltam, hogy a szürke hályoggal operált betegek kötéslevételénél ott lehessek. Nem tudok jobb hasonlatot, olyan ez, mint a születés csodája. A kilátástalan helyzetben lévő vakok szeméről lekerül a vastag gézlap, és hosszú évek vaksötétsége után fényt látnak! Katartikus élmény! Volt egy lány, akit napokon át figyeltem: csak ült megadóan egy padon, várta a sorát. Nem beszélgetett, nem mosolygott, mélységes szomorúság lengte körül. Ott voltam, amikor a műtét után végre lekerült róla a kötés. Valami földöntúli boldogságot láttam az arcán! Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy egy tizenöt-húsz perces műtét jelentheti valakinek az örökös depresszióból a boldogságba való átlépést. Olyan egyszerűnek, olyan könnyűnek tűnik a megoldás, pedig a világ ezen szegletében csak keveseknek adatik meg ez a csoda.

Fotózás közben nem mindig tudom megélni a felemelő pillanatokat, mert arra kell figyelnem, hogy megörökítsem őket. Az én dolgom az, hogy hazahozzam másoknak a történeteket, hogy ők is átélhessék. Így aztán négy napig fényképeztem a kötéslevételeket, majd egyik nap megszerkesztettem a képeket, összeraktam a számítógépemen egy kis diavetítést belőlük, majd alábiggyesztettem a Here Comes the Sun (Végre felkel a nap) című híres Beatles-számot. Rákattintottam a lejátszásra, hogy megnézzem, működik-e a sorozat. A választ majd eldönti ön, kedves olvasó, én csak azt tudom mondani, hogy alig bírtam felállni a székből, mert megfordult velem a világ. Ennyire tisztán, sűrítve most láttam meg először ezt a túláradó boldogságot, a doktor munkájának eredményét!

Először bántóan sok a fény, a páciensek hunyorognak, óvatosan, lassan tápászkodnak fel a kórház elé kihelyezett padokról. Aztán kitisztul a kép. A tegnap még vak néni felismeri a mellette álló gyerekét, és a nyakába borul. Akad, aki táncol és énekel, más csak megilletődve ül, de kivétel nélkül mind leírhatatlanul boldogok, évek óta először! Elementáris erővel hatott rám a felismerés, hogy húszezer, igen, HÚSZEZER ilyen pillanatnál lehettem volna már ott, ennyi betegnek kelt már újra fel a nap az elmúlt huszonkilenc évben.