– Tati, tudnál nekem segíteni? – jött oda hozzám egyik reggel, még röviddel a nyári szünet kitörése előtt Berni lányom. Függetlenül attól, hogy mennyi házi feladata szokott lenni egyik napról a másikra, Berni mindig hagy belőle egy kicsit a következő reggelre, amit még iskolába menés előtt kell befejeznie. Be tudná fejezni előző este, de nem teszi. Ki tudja, miért. Biztos ilyen a lelkialkata.  

– Persze, édesem, megyek, és már pucolom is a cipőd! – Úgy döntöttem, hogy direkt félreértem a helyzetet. Berni ugyanis soha nem kérné, hogy pucoljam ki a cipőjét.

– Nem az kell, hanem van egy iskolai feladat, amiben nekem a palócokról kell írnom, és arra kérnélek, hogy írd le nekem a palócleves receptjét, jó?

– Úgy gondolod, hogy még most, gyorsan fél nyolcig, mielőtt elmennél iskolába?

– Nem, ezt majd csak holnap kell leadnom.

– Értem. De akkor miért nem csinálod meg te, hiszen a te feladatod lenne, nem?

– De, csak én olyan fáradt vagyok – mondta, és hogy illusztrálja is a mondottakat, lehajtotta a karjára a fejét. Ám mivel érezte, hogy a dolog nem teljesen stimmel, ezért még gyorsan hozzátette: – Délután meg még fáradtabb leszek.

– Te, Berni, de ha én csinálom meg a feladatod, akkor hogyan fogsz belőle tanulni?

– Sehogy, én már nem akarok tanulni, az olyan fárasztó.

– Hát jó, akkor megírom helyetted.

Így is tettem. A következő leírás született: