1. TÖRTÉNELEM ÉS POLITIKA

A rendszerváltás idején kisgyerek voltam, mégis átéreztem a jelentőségét, a változás szakaszait, láttam a szüleimen is, ahogy felszabadult az életük, és ennek hatására kezdtem el érdeklődni a történelem és a politika iránt. Ezeknek a szeretete sokszor visszaköszön a színházi előadásaimban, számtalan darabot írtam vagy rendeztem azért, hogy elmeséljek a történelemből valamit, ami éppen nagyon foglalkoztat.

2. A KÜZDELEM TISZTELETE

Gyerekként a futballt játéknak tekintettem, de felnőttként már megértettem, hogy mennyi mindent ad még. Azóta végtelenül tudom tisztelni a küzdelmet, ha látom, hogy valaki megdolgozik valamiért, és lenyűgöz a teljesítmény nemcsak a sportban, hanem akár a művészetben is. És a foci ezáltal azt is adta, hogy a teljesítménynélküliséget nem tartom sokra. A sport tanított meg arra, hogy az utolsó utáni pillanatig érdemes küzdeni. Szerettem focizni, de egy ponton túl választanom kellett a színház és a futball komolyabb művelése között, ott azért nem volt bennem kérdés. A Puskás-musicalben azonban a történelmet és a futballt is tudtam ötvözni, tehát próbáltam valamit belőle visszacsepegtetni.

3. SZELLEMI ÚTRAVALÓ

A szüleim – több mint negyven éve házasok – hihetetlen erős intellektuális szellemben neveltek fel engem és a két testvéremet. Édesapám például tízéves koromban kezembe adta Shakespeare-t, esti meseként pedig Rejtő Jenőt olvasott fel, és ámulva néztem Kabos Gyulát, ahogy játszik a Meseautóban. Ez a nevelés a mai napig tart: már felnőtt voltam, amikor apukámtól megkaptam Barabási Albert-László Behálózva című könyvét, ami arról szól, hogy a hálózatok miként határozzák meg az életünket, a kommunikációs csatornáinkat meg a kapcsolati hálónkat. Sok hasonlóságot találtam a hálózatok és a színházi lét között.

4. VISSZA A NÉZŐKHÖZ

Lesújt az a szakmai megosztottság, ami mostanában érezhető Magyarországon. Ugyanakkor motivál is, feltüzeli bennem a tettvágyat, hogy változtassunk, vagy ha tudok, akkor változtassak rajta. Mert a színházi szegmens, amiben az életem kilencven százalékát töltöm, haragban van, balhézik, nem ért egyet vagy nem beszél egymással, ahelyett, hogy azzal foglalkozna, ami a feladata lenne. Jelesül azzal, hogy a nézőket becsábítsa a színházba.

5. A TALÁLKOZÁS PILLANATA

A Csoportterápiát 2011. június 9-én mutattuk be a Madách Színházban. Az volt az első darab, amit szerzőként jegyeztem, és az első alkalom, amikor egy általam írt szöveg találkozott a nézőkkel. Az előadásban szerepeltem is, de csak később léptem színpadra, előtte kilopóztam a nézőtér mellé, és egy résnyire nyitott ajtón hátulról láttam a közönséget. És ahogy elhangzott az első viccnek szánt mondat, felnevetett nyolcszáz ember. Abban a pillanatban megváltozott az életem, eldőlt, hogy onnantól darabokat fogok írni. Megéreztem, mekkora hatalom beszélni a nézőkhöz valami fontosról, valami szórakoztatóról vagy elgondolkodtatóról, de mindenképpen valami olyanról, ami engem érintett korábban, és amit megpróbáltam a színdarabon keresztül megfogalmazni, ráadásul úgy, hogy hatott az emberekre.

fotó: Fotocentral / Birton Szabolcs