Abbázia titkai – Az Adria vágyat és reményt ébreszt generációk óta

A boldog békeidőkben a mai Opatiját a Monarchia édenkertjeként is emlegették. A szanatóriumokkal tűzdelt tengerparti város sokkal többet ígért a magyar kisasszonyok számára, mint pihenést és gyógyulást. Huszti Gergely regénysorozatával ebbe a varázslatos világba kalauzolja az olvasót, most pedig a Nők Lapjának mesél róla.

Tavaly egy költözés alkalmával előkerült a gyerekkori naplóm, amit egy vonalas füzetben vezettem, elég rendszertelenül. Ahogy belelapoztam, el­fogott a nosztalgia az akkoriban végtelennek tűnő vakációk után.
A középső oldalpáron egy csiricsáré rajz megörökítette a Jugoszláviában (értsd: Horvátország) töltött hetet; a tornasorban álló család fagylaltot nyal, előttünk a hullámzó tengerből delfinek kukucskálnak, felettünk sirályok köröznek, a háttérben elnagyolt látkép, piros tetős házakkal és kopár hegyekkel. A Szeleburdi vakáció találkozása Mézgáékkal – ilyen volt a nyolcvanas évek.

Felkerekedtünk hát, hogy, folytatva a családi hagyományt, saját lánykáinkat is bemutassuk az Adriának. Lefoglaltuk a szállást, teletömtük a bőröndöket, szomszédokra bíztuk a tengerimalacot, és letekertünk Opatijába. Két legyet ütünk egy csapásra, gondoltam merészen, nyaralunk és dolgozunk. Mialatt a lányok pancsolnak, én bejárom a Lungomarét, helyszíni szemlét tartva a készülő regényhez. Önkéntelenül is túl sokat vártam ettől az úttól. Tudni akartam a titkot, mi vonzotta ide irodalmunk nagyágyúit; Herczeg Ferencet, Molnárt, Kosztolányit, Hamvas Bélát és Márait, vagy épp Jókait, akinél szenvedélyesebben kevesen írtak az Adriáról. „A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fenntartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. Amely népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget.” Most már tudom, veszélyes időutazásra indultam, a múltat akartam meglátni a jelenben, a boldog békeidőket élő Monarchia előkelőségeit a bermudanadrágos turisták között. Színes bóvlikat árusító bazársor helyett muzsikával teli zenepavilonok után kutattam, a Stefánia szálló előtt vártam a kor celebritásait szállító konflisokra, az Angiolina Villa buja babérparkjában pedig egy magányosan álló vén fát kerestem, aminek törzsébe egy száz éve élt szerelmespár véste a nevét: Antal  Erzsi. Hiszen miközben a világ változik körülöttünk, ami valóban emberré tesz, vágyak, remények, hitek és szerelmek, az bizony változatlan. Mind Antalok és Erzsik vagyunk.         

Szépség mindenáron

Tételezzük fel, hogy egy úrilányt a múlt század fordulóján a jó sorsa (vagy épp a végzete) Abbáziába sodor. A fővárosból vasúton tizenvalahány óra alatt megjárja az utat, de mi oka volna ennyit zötykölődni? Egyáltalán, ki engedhette meg magának, és mi célból, hogy a „tündérligetben” korzózzon?

„A parton pihenésed, a vízben gyógyulásod leszen, találsz trópikus hőséget a csupasz karszt között, s árnyékot Abbázia babérjai alatt” – írja reklámszövegnek is beillő útleírását Kenedi Géza az 1800-as évek végén. A hirdetők már akkoriban kíméletlenül megcélozták a női olvasókat. Elég volt kinyitni Az Est című napilapot, hogy az ember lánya elbizonytalanodjék; vajon elég karcsú-, fehér bőrű-, bódító illatú-, szőrtelen- és dús keblű-e, vagy eljött az ideje bevásárolni az összes bajra gyógyírként kínált szépítőszerekből?

Inni a keserűvizet, nyelni a soványító tablettákat, nyakra-főre kenni a cold creamet… és mindez csupán laza bemelegítő kör az önsanyargatás maratoni távján. Az, hogy kívánatosak legyünk, és ezzel jó partit csináljunk – ami egzisztenciális kérdés volt az úrilány életében, és a húszas évei elejére tető alá is kellett hozni a dolgot, ha nem akart vénkisasszony maradni –, bizony anyagi áldozattal járt. Báliruhát varratni, fényűző estélyeket adni, úri társaságot fenntartani nem olcsó mulatság.

Ezért válhatott a testi szépülés és lelki épülés ígéretével kecsegtető szanatóriumok környéke is egyfajta társasági gyülekezőhellyé, ahol a kor celebjei és influenszerei, jobban mondva hírességei és a róluk tudósítók is egyre gyakrabban megfordultak. Marienbad, Karlsbad, Herkulesfürdő vagy Szliács mind gyógyüdülőként indult, hogy idővel kultúrközponttá váljon, ahová az elit szórakozni, a középosztály szájat tátani, a cselédség dolgozni járt, és persze eközben ismerkedtek, randevúztak. Valójában az egészségügyi célú zarándoklatból ekkortájt alakult ki a mai értelemben vett turizmus, vagyis, ha dédanyáink nem Abbáziában gyógyulnak, ma minket sem várnának tárt karokkal Opatija apartmanjai.    

A hírneves Quarnero, a meseszép Stefánia, a sok száz szobás Dépendance szállók vagy az előkelő Angiolina mellett az általában női nevet viselő apróbb villák sora olcsó pensiót kínált az utazónak. Hangversenyek, táncvigalom, virágkorzó, szépség- és csónakversenyek, kávéházak, játéktermek és a halpiacon árult friss tengeri csodák csábították a korabeli úrilányokat.

Gyepteniszpályák és Zander-féle konditermek nyíltak, ahol a fogyni vágyó hölgyeket jól megizzasztották.

A sport végeztével fénykeze­lések és légkúrák következtek, és a szigorú diétától szenvedők kiszökhettek egy mandulalapocskás márványkuglófért az egyik cukrászat-ba. Aki mégsem kívánta elhagyni a szállót, az az üvegezett fekvőcsarnokban élvezhette a tengerbe bukó napkorong fenséges látványát, hát van ennél regényesebb? Nem csoda, ha íróink is szívesen hódoltak a pihenőkúrának, főként, hogy közben hódíthattak is. 

Férjfogások, befürdések

Aki tesz a női szépségért, azt a nők is bálványozzák. Sebastian Kneipp vízkúrája a múlt század fordulóján vált népszerűvé, s azoknak, akik ma lépten-nyomon a jeges fürdő áldásos hatásáról papolnak, jelentem, ő már akkor előírta azt betegeinek. Csupán száz év kellett, hogy újra feltaláljuk a hideg vizet. A vízgyógyászat hívői Abbáziában válogathattak a gyógyintézetekből. Idült légcsőhurutot dr. Glax Gyula fürdőjében gyógyítottak, a szívbajosok Mahler doktornál leltek vigaszt, míg a neuraszténiás betegekkel Szegő Kálmán szanatóriumában foglalkoztak, mely gyermek- és felnőttrészleggel is rendelkezett.

Az úrilányok között pedig nem egy neuraszténiás akadt, hisz a gyenge idegzet a kilencszáztízes években vált „ragályossá”, egy jónevű bécsi pszichiáter, bizonyos Sigmund Freud hathatós közreműködésével. A hiszterika számos pesti vicc szereplője volt, gyakran megesett, hogy a deviáns viselkedést mutató nőt is hisztériásnak nyilvánították, és iziben beutalták a szanatóriumba, hogy tegyenek rendet a fejében.

Főként a férfiak igényei voltak irányadók a kérdésben, milyen is az ideális nő; gondoskodó anya, kitűnő háziasszony, társaságban szolid, otthon csábos szerető, és ha lehet, ne beszéljen túl sokat. Amelyik kisasszony nem vette magára e kényszerzubbonyt, és még tehetős is volt mindehhez, az könnyen egy tengermelléki gyógyintézetben találta magát.

De vajon csábító volt-e a „villanyos rekeszes fürdő és vibrácziós-masszázs” egy úrilánynak, akit a korabeli illemtan arra intett, hogy férfi jelenlétében még bokát sem villantunk, nehogy túl kihívónak hasson? Valószínűleg nagyon is. Hiszen a közös fürdőzés a társasági élet egyik ritka színtere, ahol a test nincs felesleges ruhakölteményekbe csomagolva, vagyis szabadon mutatható és nézhető.

Az Adria koedukált tenger, nem csoda hát, hogy a Monarchia legszebb fürdőhelyén az ösztönök is szabadabban előtörtek.

A tengeri kúra gyakran nem várt mellékhatással járt; szerelmek szövődtek a szobaasszony és a snájdig katonatiszt, az idegeit „kivasaltató” polgárleány és a fürdőorvos, vagy épp a nyári rezidenciáján pihenő gróf és a főzőasszonya között. Az alkalmi légyott pedig sokszor elhamarkodott frigybe torkollott. Ezek a fürdőházasságok aztán a tündérligettől távol rendre felbomlottak, nem állták ki az idő próbáját, ahogy kamaszkorunk legszebb nyarának csókjai is csak ott és akkor érvényesek, mondjuk, egy sporttáborban. Márai Sándornak egy voloscai pincér számol be a következő dilemmájáról: „Fiumében megoperáltak egy férfit, aki szerelmi bánatában nyolc szöget evett. Ilyen éhes volt? Vagy ilyen szerelmes?”

A vakáció nem tart örökké, ezt a lányaim is jól tudják. Még egy utolsó szelfi, és már itt sem vagyunk, nem véssük fába a nevünket. Ők Opatijától búcsúznak, a fagylaltozástól, a bóvliárustól, a strandtól. Én Abbáziától, az előkelő fürdőhelytől, a Lungomarén andalgó úrilányoktól és alkalmi udvarlóiktól. Vajon sikerült-e megfejtenem a titkát? Azt hiszem, a titok bennünk van, Antalokban és Erzsikben. Az Adria vágyat és reményt ébresztve bennünk húz magához minket generációk óta, hogy némi hitet és szerelmet csepegtetve belénk elbocsátson magától. Akár a partot nyaldosó hullámok, akár az apály és dagály.             

Fotó: Profimedia, Fortepan / Lukács Ágnes

Galéria | 3 kép