Nagyon készségesen mondtál igent az interjúra, de aztán kicsit várnunk kellett rád, mert rengeteg a dolgod. Mitől sűrű egy magyar riporter élete Floridában?
Hogy igent mondok a felkérésre, az egyértelmű volt. Nekünk járt a Nők Lapja, mint egyetlen magyar nyelvű hetilap, amit édesanyám és nagymamám is betűről betűre elolvasott, pedig horvát volt az anyanyelvük. ­Ismerték a szerzőket, várták az újabb érdekességeket. Ez a kötődés része. Másfelől pedig úgy gondolom, ez még mindig egy nagy presztízsű lap, amit érdemes forgatni, megtiszteltetés benne lenni, és tudom, milyen öröm lesz édesanyámnak, hogy a fiát látja majd az újságban. Ami pedig a kérdés második felét illeti, csak nem gondoltad, hogy lógatom a lábam?

Nem feltétlenül, hiszen minden fontos történéssel kapcsolatban megnyilvánulsz a közösségi oldaladon, gyártasz kisfilmeket a csatornádra, de az a fajta jelenlét, ha úgy tetszik, hajtás, amiben itthon éltél, nyilván nem jellemző a mindennapjaidra.
Valóban, de nem is hiányzik. Viszont a semmittevés nincs benne a génjeimben, tehát mindig akad elfoglaltságom. Az azonban jó érzés, hogy azt csinálok, amit akarok, akkor és úgy, ahogy szeretném. Mióta az Egyesült Államokban élünk, volt olyan év, hogy összesen hatszor volt a lábamon cipő, és háromszor viseltem hosszúnadrágot. Az alapruhatáram papucs, térdnadrág, póló. Ez tökéletesen elég, mert most elsősorban háromgyerekes családapa és férj vagyok, de ha a helyzet úgy hozza, szolgálatba helyezem magam, mert számomra az újságírás nem foglalkozás, hanem hivatás.

Vagyis folyamatos készenlétben állsz?
Csak arról írok és forgatok, ami érdekel, és legtöbbször az élet hozza elém a szituációkat. Egyszer, amikor még Hawaiin laktunk, lementünk a partra, kifejezetten láblógatás céljával. Mellettünk egy csomó helyi amolyan zenés-táncos-grillezős pikniket tartott, és mindegyikük pólóján egy férfi fotója volt. Persze azonnal kérdezősködni kezdtem, kiről, miről van szó, minek örülnek ennyire. Kiderült, hogy egyfajta halotti tort látunk, de ők nem szomorkodtak, hanem azt ünnepelték, milyen sokáig velük volt az a személy, mennyi közös élményük van vele, milyen sok mindenben gazdagította őket. Ez nagyon megindított engem, és készítettem is egy kisfilmet a polinéz temetkezési kultúráról. De Biden elnök visszalépése kapcsán nyilván szintén üzembe helyezem magam, mert bármennyire távol tartom is magam a politikától, azért még értek hozzá, és tudom elemezni az eseményeket. Rendszeresen bejelentkezem az ATV-be, de dolgozom Horvátországnak vagy a bosnyákoknak is, mert ők is magukénak éreznek. Van egy horvát mondás, amit úgy fordíthatnék, hogy „a mi águnk levele”, tehát én a horvátság része is vagyok. Ám ami most a fő prioritás, hogy készülök az előadás-sorozatomra. Hetven nap alatt ötven estem lesz, javarészt Magyarországon – szerintem nálam többet senki sem utazik a közönségéhez –, és megyek a határon túlra is. Ezekkel kapcsolatban rengeteget egyeztetek, amit azért megnehezít az időeltolódás. Szóval nincs semmittevés.

Elég jól vagy ahhoz, hogy bevállalj egy ilyen fizikailag is megerőltető turnét?
Abszolút. Nyilván a betegségemre utalsz, de tényleg nagyon jól érzem magam, teljesen egészséges vagyok, és erről ne is beszéljünk többet.

Meghirdettél egy különleges előadást is, ami egyetlenegyszer lesz látható, Dunaszerdahelyen. Miben más az Életem estje, mint a Tvrtko a Föld körül?
A beígért meglepetés miatt sokat nem árulhatok el róla, de annyit igen, hogy ez rólam fog szólni. Olyan történeteket osztok meg az életemből, amilyeneket a fiaim­nak szoktam mesélni, mert – reményeim szerint – tanulsággal szolgálhatnak nekik, és talán mindenki másnak is. És azért a Felvidék ad otthont ennek az estnek, mert, ugye, ők is abban a kisebbségi létben élnek, mint amiben én is éltem mindig.

És most is. Mégis úgy döntöttél, hogy Amerikában marad a család, sőt pár nappal ezelőtt bejelentetted, hogy megkaptátok az állampolgárság előszobájának tartott zöldkártyát is, ami igencsak nehéz ügy az Egyesült Államokban.
Fontos, hogy ezt a döntést ketten hozzuk meg a feleségemmel. Noha stratégiai kérdésekben rendszerint én irányítok, ő pedig a napi rutint határozza meg, ezt a kérdést megbeszéltük, és úgy láttuk, az egész családunknak ez a legoptimálisabb. Pedig nálam jobban senki sem szereti Magyarországot, rajongok érte. Mégis úgy éreztük, ezt meg kell lépnünk. Hogy erre jutottunk, annak sok oka van. A leghangsúlyosabb érv azonban a maradás mellett mégsem ez volt, hanem az, hogy a gyerekek előtt így lehetőségek nyílnak meg. Talán azt tudják az olvasók, hogy egy nap ismeretség után kértem meg Zsolnay Gyöngyi kezét, és még abban az évben össze is házasodtunk. Aztán születtek az érzelmeken túl egyéb kötelékek is, nevezetesen a három fiunk – Benjamin, Barnabás, Bendegúz –, akiknek szerettük volna megadni azt az alapot, amit annak idején mi nem kaptunk meg. Mindketten lényegében felnőtt fejjel tanultunk meg angolul, azáltal viszont, hogy először Angliába, majd Amerikába költöztünk, és a gyerekeink ezekben az országokban nőttek fel, akcentus nélkül sajátították el ezt a világnyelvet. Nem kell mondanom, hogy gyönyörűen beszélnek magyarul is, és természetesen tudják, ki Szent István vagy Mátyás király, és hogy milyen a mákos tészta meg a gulyásleves. Szóval magyar gyerekek, de ugyanakkor világpolgárok is.

Mindig azt mondod, száz százalékban vagy magyar és száz százalékban horvát is. Belefér-e ebbe az amúgy is kétszáz százalékos identitásba az amerikai önazonosság is?
Ez nagyon jó kérdés. Itt a bevándorlás egészen más megítélés alá esik, mint például nálunk. Mondhatni, mindennapos eset. Valahogy amerikainak lenni egyszerűbb. Hogy értsd: attól még senki sem lesz magyar, hogy ott vesz házat, ott él, ott dolgozik. Ahhoz egy másik lélek szükséges. Szerintem én sem leszek amerikai, de az Egyesült Államokban egyszerűbb a beilleszkedés, és egy kicsit letehettem azt a terhet is, hogy kisebbségiként nekem mindig duplán kellett teljesítenem. Ezt most nem érzékelem, sőt még filmet is forgatnak rólam, ami majd a jövőben lesz látható. Tehát azt mondhatom, befogadott minket Amerika, de én itt is magyar leszek mindig. Meg horvát. Tartjuk az ünnepeinket, összejárunk, ha jön az sms, hogy valamelyik barátunk töltött káposztát készített, már indulunk is. A párizsi olimpia másoknak talán okozott néhány érdekes pillanatot, amikor a horvátokkal vagy az amerikaiakkal csatároztunk, de számomra és a családom számára egy percig nem volt kérdés, kinek szurkoljunk. Ebben a tekintetben én örökké magyar maradok. A hazám Magyarország, de az otthonom már az Egyesült Államok. Rengeteget adott nekem ez az ország, és ezért végtelenül hálás vagyok. Taníttattak, ösztöndíjat kaptam, és később számos lehetőséget. Összesen tíz évet töltöttem eddig itt, és elképesztően megtisztelő, hogy az úgynevezett nemzetiérdek-alapú státuszt követően megkaptam a letelepedési engedélyt, a zöldkártyát, amiből maga az állampolgárság lesz, illetve rajtam keresztül a feleségem és a legkisebb fiam is megkapta. A nagyobbak csak azért nem, mert ők most éppen máshol élnek, és nem kérvényezték.