Bea, szaladj ki a Közértbe tejért! – kérte gyakran tőlem Mami. Fogtam a piros zománcos tejeskannát, kezembe vettem három forint hatvan fillért, és futottam a tőlünk alig öt percre lévő boltba. A Karolina és a Bocskai út sarkán akkoriban gézzel fedett, nagy alumíniumkannákból mérték a tejet, amit otthon azonnal felforraltunk vagy hagytuk megaludni – a hűtőszekrényünk kicsi volt. (Egy háború előttről maradt, működésképtelen Bosch, amibe hasábjeget vásároltunk, ha jött a jeges.) Kenyeret is a pultnál kellett kérni, a vekni alá tenyérnyi selyempapírt is adtak, a higiénia miatt. Itt vásároltuk a cukrot, lisztet, hagymát, krumplit, fűszereket. Mindig vágyakozva néztem a három fekvő, széles szájú, hengeres üveget a pulton, melyekből kicsi lapáttal savanyú- vagy selyemcukorkát, karamellát mértek. A szomszédban még működött Marci, a maszek zöldséges; télen néhanapján sült tököt, nyáron barackot, dinnyét vásároltunk nála. Ez utóbbit nagyon szerettem, mivel Marci bácsi nagy, négyszög alakú lyukat vágott a dinnyébe – meglékelte –, és odanyújtotta a hegyes, élénkpiros gúlát, hogy kóstoljam meg. Rendszerint mézédesnek találtam, a dinnye a szatyorba került.
Budán az első önkiszolgáló
Talán nem sokan tudják, hogy a Közért szó az 1948-ban alakult Községi Élelmiszerkereskedelmi Részvénytársaság kezdőbetűiből áll. Rövidesen azonban önálló fogalommá vált, szinte minden élelmiszerboltot közértnek hívtunk. Megalakulása esztendejében a Közért 358 budapesti és 31 vidéki üzlettel rendelkezett, ez a szám néhány évre rá meghatszorozódott. Volt tehát hol, de eleinte alig volt mit árusítani a boltokban. Osszuk el „igazságosan” a kenyeret, a tejet! – hangzott a pártfelhívás, és nagyjából jutott is mindenhová az alapvető élelmiszerekből. Régi közértesek mesélték, hogy az ötvenes évek elején még sertéshizlalással is foglalkozott a vállalat, de tűzifát is árusítottak…
1953-ban, alighanem propagandacéllal, megnyílt a Csemege Kereskedelmi Vállalat éjjel-nappal nyitva tartó üzlete a Blaha Lujza tér és a Nagykörút sarkán. Afféle „terülj, terülj, asztalkám” volt, csupa ritkán látott cikkel: vesepecsenyét, páros debrecenit, paprikás szalonnát, párizsit, krinolint, még valódi téliszalámit is lehetett kapni.
1955 augusztusában megnyitotta kapuit a főváros és az ország első önkiszolgáló üzlete a Mártírok útja és a Bem utca sarkán. Érdekes, hogy az ötlet felháborodást, sőt tiltakozást váltott ki. Akadt, aki föltette a kérdést: Miért kell a budapestiekből bűnözőket nevelni? Hiszen az alkalom szüli a tolvajt! Pedig a lopások ellen tükörrendszerekkel védekeztek: néhány eladó folyamatosan, árgus szemmel figyelte a vásárlókat.
A Magyar Nemzet így írt a szenzációról: „Pult nincs ebben az üzletben, minden áru a falra szerelt polcokon és rekeszekben áll. Fűszeráruk, liszt, cukor, konzervek, különféle italok, palackozott tej, vaj, sajtfélék, többféle kenyér, háztartási és piperecikkek, édességek, sült húsok, szalámik sorakoznak, gondosan előrecsomagolva, különböző súlyú és mennyiségű adagolásban az üveglapokkal elválasztott rekeszekben. (…) Mire a boltot körüljárták, a pénztárhoz érnek, ahol az asztalra helyezik a kosarat, a pénztárosnő egyenkint kirakja annak tartalmát és ugyancsak tételenként, de egy közös blokkra ráblokkolja a cikkek árát. A mellette lévő csomagolóban a blokk alapján ellenőrzik a helyes összegzést és egybecsomagolják, vagy a vevő saját kosarába, szatyorjába teszik a megvásárolt cikkeket.”
A vásárlóknak bejött az újítás, és hamarosan „önkik” ezrei nyíltak országszerte. Az új rendszer másfajta csomagolást kívánt, ekkor jelent meg a dobozolt tojás, a tisztított, csomagolt zöldség és burgonya, valamint a konyhakész (zsigereitől megtisztított) baromfi.
Úszógumi van, vasvilla nincs
Vidéken a községek egyetlen bevásárlóhelye sokáig a vegyesbolt volt, 1948-ban közel hetvenezer várta a vevőket az országban. A vegyesbolt fő ismertetőjele, hogy az élelmiszereken kívül sok mást is kínáltak, úszógumit, virágmagot, fazekat és cipőfűzőt.
A vegyesboltokban is sok volt a hiánycikk. Még 1970-ben is panaszkodott az újságnak a bodonhelyi vegyesbolt vezetője: „Kenyeret, sajnos, csak másnaponként kapunk, 180-240 kilót egy-egy alkalommal. Minden más élelmiszer van elég. Nincs viszont olajkályha, kerékpár, tűzhely. Férfialsóneműből sem kapunk a kívánt mennyiségben. Tavaly sem volt. A magyar vasvilla is hiánycikk.”
A Csemege vállalatot azért hozták létre, hogy példát mutasson a korszerű kereskedelmi módszerek bevezetésében. Nagy alapterületű ABC-áruházakat építettek Budapesten, az új lakótelepeken, a Balatonnál és a vidéki városokban. Az ABC – ki hitte volna? – az „alapvető beszerzési cikkek” rövidítése volt.
A közértek históriájának sötét emlékei a kék rekeszekben úszó, lyukas tejeszacskók, mellettük egy rossz szagú, ázott ronggyal, amivel „tisztára” törölgethettük a műanyagot. De nem volt ritkaság a papírba rejtett száraz szalámivég, a nyálkás párizsi és a megsavanyodott tej sem. Banán még a nyolcvanas években is csak szerdánként érkezett, narancs helyett pedig valami zöldes, kemény héjú, kubai akármit sóztak ránk – eszed, nem eszed, nem kapsz mást…
Ami a húsellátást illeti, az is akadozott. A hatvanas években rendszeresen üresen ásítoztak a húskampók a hentesnél, hetente egyszer jött sertéshús, akkor kellett elcsípni. Zsírból viszont nem volt hiány. A zsíros deszka, ahogy gyerekként hívtuk, mindennapos eledelünk volt, mi sóval, piros paprikával, esetleg mustárral megkenve ettük, arra sosem vetemedtünk, hogy cukorral szórjuk meg. Ha már nagyon kínzott az édességvágy, egy tojást kikevertünk cukorral. Csokoládét soha nem vettünk a közértben, azt mi csak kaptunk. Ha vendégek jöttek hozzánk, nagy örömöt szerzett nekünk egy-egy tábla Tibi vagy Piros mogyorós.
