„Szeretjük azt hinni, hogy a gyermekeink a kedvünkért jól viselkednek, pedig valójában ez fordítva történik” – mondja Michele Campbell amerikai írónő. És amikor ezt mondja, valószínűleg arról beszél, amiről most én is szeretnék. Meggyőződésem, hogy ma nehezebb gyereket nevelni, mint valaha. És ennek az is az oka, hogy a szülők soha a történelem során nem kaptak annyi információt a témában, mint napjainkban.

Hiteles, kevésbé hiteles és totál sarlatán megmondók osztják az észt a közösségi médiában, az interneten, a médiában vagy könyvek formájában. A tudatos szülők pedig nem győznek levegőért kapkodni az információk mély tengerében.

Már az is jó kérdés napjainkban, hogy mit jelent egyáltalán tudatosnak lenni. Ki a tudatosabb? Aki alaposan beleássa magát a témába és ezernyi szakirodalommal képezi magát, vagy aki befelé fordul és próbál az ösztöneire, a megérzéseire hallgatni? Nem akarok én lenni a milliomodik megmondó, úgyhogy meg sem kísérlem a válaszadást erre a költői kérdésre.

Nevelés vs. példamutatás

Én most azt a tényt szeretném körbejárni, hogy ebben a hatalmas információáradatban és a tökéletes nevelésre való törekvésünkben talán túlságosan is elfeledkezünk arról, hogy kik vagyunk mi és milyen példát mutatunk a gyerekeinknek. Mindent tudni akarunk a korszerű nevelésről, nyilván azért, mert a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, de közben hajlamosak vagyunk ignorálni, hogy

a „nevelésünk” nagyjából nyolcvan százaléka azon alapul, hogy milyen példát mutatunk.

Ezt számos kutatás és szakember alátámasztotta az elmúlt években, évtizedekben. Mindent jól akarunk csinálni, szó szerint úgy, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, ehhez azonban legtöbb esetben nekünk is változnunk kell. „Hogyan neveljen gyermeket az, aki önmagát sem tudta megnevelni? Hiszen gyermekeket csak példamutatással, saját élete példájával nevelhet az ember” – mondta Gogol nagyjából kétszáz évvel ezelőtt. És ez ma sincs másképp.

Ha a gyerek azt látja, hogy állandóan a kütyünket nyomkodjuk, ő is így tesz majd, hiába próbáljuk máshogy nevelni (Fotó: Getty Images)

Az nem működik a gyereknevelésben, hogy én vég nélkül nyomkodom a telefonomat, és közben arról papolok a gyereknek, hogy fejezze be a kütyüzést. Ahogyan a zöldség- és gyümölcsevés fontosságáról sem hangzik hitelesnek az előadásom, ha a gyerek közben azt látja, kávét reggelizem egy szál cigivel.

5 ártó, szülői kritika, amire egy gyerek örökre emlékezni fog

A mozgással ugyanez a helyzet: ha azért is autóba ülök, hogy elugorjak a sarki boltba, a gyerek is könnyen ellustulhat. Ha pedig hétvégén legszívesebben a plázában ütöm el az időt, a gyerekeim nem fogják érteni, mi értelme van annak a néhány kierőszakolt természetjárásnak, amire hirtelen felindulásból kényszerítettem őket.

Kire ütött ez a gyerek?

Megmondom őszintén, reggelente, amikor még mindenki alszik, szeretem nyomkodni a telefonom. Mémeket nézegetek, elolvasok néhány fontos és kevésbé fontos cikket, röviden összefoglalva hasztalanul töltöm az időt az interneten. Olyan tevékenységet űzök, amit nyilvánvalóan nem szeretném, ha a gyerekem is csinálna. Lehet, hogy velem van a baj, de nekem kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy

a gyerekem azért akar ébredés után rögtön mesét nézni, mert azt látja, amikor reggel először rám néz, hogy lógok a képernyőn.

Amikor ez tudatosodott bennem, elkezdtem erre figyelni. Utána minden reggel, amikor hallottam, hogy ébredezik, félretettem a telefont és könyvet vettem a kezembe, hogy így lásson meg először. Ezt is csináltam egy ideig, amikor egy nap azt kérdeztem magamtól, hogy most tulajdonképpen mi ez a színjáték? Tényleg eljátszom, hogy olvasok, hogy a gyerekem azt higgye, ekkora intellektuell vagyok, és ő is könyvet akarjon reggeli mesenézés helyett?

Azóta tényleg könyvvel a kezemben élvezem a hajnali én-időt, tehát jobb minőségűek, tartalmasabbak lettek a reggeleim, mint azelőtt voltak. Most azt nem mondom, hogy jobb ember lettem, de hogy a gyerekem kedvéért a jobb utat választottam, azt ki merem jelenteni.

Példát mutatni nem egyszerű

Elolvastam néhány cikket a témában, és ezekből kiderül, hogy a példamutatás sem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Hiszen a példát valójában nem mutatjuk, mi vagyunk maga a példa. A gyerek a nulladik perctől figyeli a szüleit, olyankor is lát, hall, észlel, amikor nem is gondolnánk. És neki az jelenti a világot, amit a szüleiből tapasztal. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem jó párszor fogott el a szédüléses szorongás, amikor ebbe jobban belegondoltam. Pedig nem vagyok egy kimondottan elvetemült figura.

És látom azt is, amikor szülők ebbe nem gondolnak bele, és amikor azt tapasztalják, kevésbé szerencsés tulajdonságaikat vagy működéseiket átvettették a gyerekeik, azt

gondolkodás nélkül a genetikára fogják, és olyanokat mondanak, „sajnos ezt tőlem örökölte”.

Vagy ha az önreflexió teljesen kimarad a képletből, akkor úgy fogalmaznak, „tiszta apja/anyja”.

A saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a gyerek érkezésével a szülő előbb-utóbb szembesül azzal, hogy ki is ő valójában, megfogalmazza, hogy ehhez képest ki akar lenni, és ez szinte biztos, hogy változást hoz. És ez a változás pozitív. Olyat ritkán lehet hallani, hogy valaki rosszabb ember lesz a gyerekvállalástól, ezek a sztorik inkább a bűnügyi híradásokban szerepelnek. És ott azért nem tartunk. Még szeptember elején sem.

5 emlék, ami örökké él egy gyerek lelkében.

Kiemelt kép: Getty Images