Idén a MÁV hálózatán eddig ötvenhat baleset történt vasúti átjáróban, amelyek során tizenöten vesztették életüket. Arról szólnak a híradások, hogy csak a nyár utolsó hétvégéjén két fiatalt, egy tizenhat éves fiút és egy tizennégy éves lányt gázolt halálra a vonat, egyikük a telefonját használta, másikuk a tilosban próbált átszaladni, azért történt tragédia.
Mi, felnőttek is hajlamosak vagyunk alternatív szabályként értelmezni a vasúti átkelésre vonatkozó előírásokat, akár autóval vagyunk, akár gyalogosan. Alábecsüljük a veszélyt, hiszen a vonat nagy és hangos, úgy véljük, jobban tudjuk, mikor ér a közelünkbe, mint a lecsukódó sorompó vagy a fehérből pirosra váltó lámpa. Az, hogy a vonat féktávolsága akár több száz méter is lehet, olyan nehezen elképzelhető, hogy sokan talán el sem hisszük. Bízunk a mozdonyvezető mindenhatóságában, és abban, hogy ha nagy a baj, egy satufék mindent megold.
Gyerekeink pedig ezt átveszik tőlünk, egy lényeges különbséggel. Ez pedig nem más, mint hogy ők rendszerint zenével a fülükben közlekednek, és az esetek egy részében le sem veszik a szemüket a képernyőről. A veszélyhelyzeteket számukra még veszélyesebbé teszi, hogy ők esetenként minden fontos érzékszervüket kizárják, miközben közlekednek, és esélyük sincs nemcsak egy gyorsvonat, de például egy megkülönböztető jelzést használó mentőautó észlelésére sem a zebrán.
Lehet, hogy ideje átismételni és némileg korszerűsíteni, amit a gyalogos átkelésről tanultunk és tanítunk. Ezt teszi most a MÁV is, egy olyan mozdonyvezető főszereplésével, aki már nyolcszor gázolt embert, és természetesen egyik esetben sem ő volt a hibás. Satufékje nincs, lelke viszont van. Remélem, minél több gyerekhez és persze felnőtthöz eljut a felvétel, és azok is észbe kapnak, akik nap mint nap felülírják, amit a fénysorompó mutat, vagy akik észre sem veszik, milyen színnel világít, mert az okoseszközük elhiteti velük, hogy van annál fontosabb információ is. De vajon mi lehet fontosabb az életben maradásnál?