A Balatonról hazafelé jövet vasárnap délután már nem volt ülőhely a vonaton. Nem csupán a nyaralók távoztak, az iskolakezdés is számtalan diákot ültetett fel a járatra.
Sebaj, egy sebesvonaton mindig akad hely – gondoltam.
Utoljára cirka harminc éve, egyetemistaként álltam végig az utat fél lábon a Miskolc–Budapest viszonylaton. De most megismétlem ezt a mutatványt, gondoltam, tessék, ezért kell ötvenpluszosan – is! – az állóképesség.
A peronon lévő tömeg megrohamozta az érkező vonatot.
Megszeppenten álltam. Bíznom kell a sorsban. A sors úgy intézte, hogy sikerült felkapaszkodnom egy másodosztály peronjára, beékelődtem az átjáró és a mosdó közé, mögöttem a lépcsőn egy háromgyermekes család, előttem termetes asszonyság, jobbra tőlem egyetemista pár hátizsákkal, balra egy fiatal, szőke copfos, törékeny lány.
Két óra az út Budapestig. Kibírom. Türelmes vagyok, és toleráns.
Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem. Mellettem egy egyetemista pár a bőröndjeiken ülve elővette a jegyzeteit, képleteket magoltak, és lazításképpen csókolóztak. Gyakorlatilag így vettek levegőt. Mögöttem egy háromgyermekes család legifjabb tagja, egy karon ülő kétéves vörös fürtökkel, hatalmas zöld szemmel, húsz perc elteltével üvölteni kezdett, joggal: Leszállokleszállokleszállok!
A család csitítgatta, nincs semmi baj, de persze hiába. A peron közönsége eleinte megértően mosolygott. Később arra gondoltak, milyen édes is egy ilyen kétéves, amikor alszik vagy eszik, mondókákat kántál, és reméljük, hogy hamar belefárad az üvöltésbe. Ha mégsem, esetleg idővel begyömöszölik a nagyobb bőröndbe, és ráülnek.
A sebesvonatok megállnak a nagyobb állomásokon. Minden megállás közelharccá fajult.
A levegő egyre forróbb és nyúlósabb lett, a beszólások keményedtek, és olyan lett a hangulat, mint egy focimeccsen.
Ekkor figyeltem fel a mellettem álló törékeny, szőke hajú lányra. Mióta felszálltunk, csak olvasott. Bármilyen tömegjelenet volt is kibontakozóban, csak arra ügyelt, hogy a kezében lévő könyvet ne kelljen bezárnia, finom mosollyal arcán élvezte az irodalmat. Vékony szálú, szőke haja a tarkójánál egy csattal volt összefogva, apró orra körül a nyár emlékeként néhány halvány szeplő.
Kíváncsian nyújtogattam a nyakam: Szabó Magda Régimódi történetét olvasta, őskori, vászonkötésű kiadásban.
Bár hangosan olvasná – gondoltam vágyakozva.
Ahogy haladt az idő, ahogy fáradtunk, mindenki egyre agresszívabb lett. Nem úgy a copfos lány Szabó Magdával. Csak egy pillanatra nézett fel a kiabálásra, máris visszamerült a történetbe. Azonban Gárdonynál, amely már alig húsz percre van Budapesttől, csodával határos módon egy újabb egyetemistának sikerült felpréselnie magát a vonatra ember nagyságú hátizsákjával. A hátizsák nekinyomódott a copfos lánynak, kis híján kiütve kezéből a könyvet. A lány felnézett:
– Ne haragudjon – szólalt meg. A hangja kedves volt, de határozott. – Megtenné, hogy kicsit odébb megy?
Visszatartottam a lélegzetem.
