Nem először beszélgetünk Pattermann Kingával, az Intuíció a gyakorlatban című könyv szerzőjével. Nemrég jelent meg a sikerkönyv „folytatása”, az Intuíció a gyakorlatban szülőknek és gyerekekkel foglalkozó felnőtteknek, amely címéhez hűen szülőknek és gyerekekkel foglalkozó felnőtteknek szól. Ennek apropóján kérdeztük szülői megérzésekről.

Hogyan fogalmaznád meg a különbséget a szülői intuíció és a szülői ösztön között?
A könyvemben gyakorlatilag szinonima jelleggel használom őket. Azért az a címe a könyvemnek, hogy Intuíció a gyakorlatban, mert ez a modellem neve, de amikor szülőkről írok, a szülői ösztönöket is teljesen ide sorolom. Azért használok többféle szót a könyvemben is, mert minden kifejezésnek vagy szavatossága, elfogadhatósága, külön személyes értelme attól függően, hogy ki az olvasó.

Amikor a vidéki szomszéd nénikhez beszélek, aki soha nem járt iskolába, ösztönt mondok, mert azt megérti,

az intuíciót pedig talán ki sem tudja mondani, miközben ösztönösséggel működik szülőként és az élet más területein is. Ha egy városi értelmiségi anyukának azt mondom, szülői ösztön, és neki mondjuk traumatizált kapcsolata van a szüleivel és ezen dolgozott is, nem fogja szeretni ezt a szót, mert rossz beidegződései vannak ezzel kapcsolatban.

Első könyvedben azt mondod, az intuíció ott működik a legjobban, ahol már van sok tapasztalatunk és tudásunk. Lehet jó intuícióink az első gyereknél?
Igen, hiszen mi magunk is voltunk gyerekek. Egy anya vagy apa szülői ösztönössége az én olvasatomban akkor kezdődik, amikor ő maga megfogan. Ez mind visszajöhet valahol. Ezért hangsúlyozom nagyon a könyvemben a pozitív élményeket, mert a sok-sok pozitív élményből lesz az ép részünk, ahol a valódi intuíciónk működik. Sosem mondom, hogy jó vagy rossz intuíció, inkább azt, hogy valódi.

Te hat gyereket neveltél, mik voltak a legerősebb, intuíción alapuló szülői élményeid?
Ami életbevágó, az azt hiszem, hogy melyik orvoshoz kell vinni a gyereket, és melyiktől elhozni és átvinni sürgősen egy másikhoz. Vagy hogy mikor van az, hogy a gyerek nyafogása mögött komoly probléma van, és nem egyszerű és egészséges hiszti. Vagy ha túl nagy a csend a lakásban.

De a könnyebb kérdésekben is fontos lehet, hogy megérezzük, mikor van olyan, hogy tényleg nem kéne mondjuk aznap iskolába mennie.

Nem azért, mert valami nagy baj van, hanem mert tudjuk, aznap ott nagyon nem lesz jó neki. Abban is az intuíciómra hagyatkoztam, hogy hagytam őket félbehagyni dolgokat. És mindig kiderült, hogy oka volt ennek. Emellett nagyon kiállok, hogy igenis félbe lehet hagyni dolgokat. Akkor is, ha sokba került és a szülők komoly áldozatot hoztak érte.

Szerinted is nagyon sok minden elnyomja napjainkban a szülői intuíciót?
Igen, bizonyos értelemben el vagy nyomva az intuíciónk a fogyasztás nagyon sok területén. Ez a szülői viselkedésre is rányomja a bélyegét. Ráadásul a gyerek a legnagyobb piac, a gyerekére mindenki költeni akar. De bátorításul azt mondom, mindenkinek saját magán múlik, hagyja-e elnyomni a belső hangját.

Szerinted mit jelent ma tudatos szülőnek lenni?
A tudatosság legextrémebb pozitív szélsősége egy mindfulness szülőpár, aki úgy altatja el a gyerekét, hogy figyel arra, jót álmodjon, úgy ébreszti, hogy legyen napfényes, ragyogó napja. És ott a másik szélsőség, aki még nem is hallott olyanról, hogy mindfulness, egyszerűen csak szereti a gyerekét, felkapja, ad neki két puszit. Ösztönösen figyel arra, mit szeretne a gyereke, és amíg nincs baj, addig csak az érdekli, legyenek jól, elégedjenek meg azzal, ami van.

És van az a típus is, aki azt mondja, neki nagyon hiányzott ez vagy az az életéből, ennek elkezd utánanézni,

és ha jókat tapasztal, akkor elkezdi ezeket használni, miközben racionálisan hallgat a megérzéseire is. Mindig hangsúlyozom, hogy az intuíció és a racionalitás kéz a kézben jár. Az egy racionális döntés, hogy valaki hallgat a megérzéseire, és ezt balanszba tudja hozni és tudatosan gyakorolja. Mind a három hozzáállás, amiről beszélek, egyenértékű és ugyanolyan jó tud lenni.

A könyved címében az is szerepel, hogy mindenkinek szól, aki gyerekekkel foglalkozik, nemcsak szülőknek. Mennyire felelőssége az óvónőknek, pedagógusoknak, edzőknek, stb. a gyerekeink jólléte?
A könyvemben mindenkit gyereknek definiálok, aki gyereknek tartja magát.

Pattermann Kinga: Intuíció a gyakorlatban szülőknek és gyerekekkel foglalkozó felnőtteknek, kulcslyuk kiadó kft.

Magamról is azt írom, hogy én 55 évesen az édesanyám gyereke vagyok. És mindenkit felnőttként definiálok, aki magát egy gyerek környezetében felnőttnek tartja. Ez az úszásoktatótól kezdve a nővérkén át az anyukáig bárki lehet. Adott esetben egy jóval nagyobb testvér is. Nekik is hatalmas felelősségük van, ami elől nem menekülhetnek el azzal, hogy nem ők a szülők.

Ebben persze vannak korlátok, nyilván nem várhatjuk el egy nyolcadik órát tartó pedagógustól, aki aznap már 250 gyereket látott, hogy kiszúrja, ha egy gyerek hátul a padban ráborul az asztalra, és azt se várjuk, hogy minden szünetben benézzen minden zugba, hogy ki verekszik kivel. Azt várjuk el tőle, amire lehetősége van, azt viszont igen!

Hogy jókedvűen menjen az osztályba, ne félemlítse meg a gyerekeket, dicsérje őket, érdeklődően beszélgessen, segítsen megtudni, hogy egy rossz teljesítmény hátterében mi van, és vonja be a szülőket a történésekbe.

Ezt maximálisan el lehet várni, ettől egy pedagógus csak energetizáltabb lesz, nem kiégett. Azt pedig a pedagógus várja jogosan a szülőtől, hogy a tanításon kívül ő legyen, aki kitalál eszközöket arra, hogy a gyerek ne a mobilon lógjon napi 12 órát, találkozzon a nagyszüleivel, jól el tudja magát foglalni.

A könyvemben rengeteget bátorítom a szülőket és a pedagógusokat is.

Nem megmondani akarom, mit csináljanak, hanem támogatást szeretnék adni, hogy lazulhassanak. Az első visszajelzések alapján a könyv nagyon sokat segít abban, hogy a szülők merjenek pszichológushoz fordulni, és ne mindent egyedül akarjanak megoldani.

Egy anyablogon nemrég egy olyat olvastam, hogy egy anyuka azt mondta, nem bízná a gyerekét olyan pedagógusra, akinek nincs gyereke. Szerinted lehetséges, hogy csak az „ért” igazán a gyerekekhez, akinek van sajátja?
Ha azt mondjuk, hogy az ösztönösség a fogantatás pillanatában kezdődik, akkor ezt miért ne lehetne átültetni a tanításba? Ha kellően jó állapotba hozod magad, akkor emlékszel, hogy neked gyerekként mire volt szükséged, te hogyan tanultál, neked mi fájt, mi bántott, a te anyukádnak milyen nehézségei voltak veled, téged milyen volt nevelni, és ezt mind vissza lehet fordítani.

Legnagyobb fiadat sérülten fogadtad örökbe nagyon fiatalon. Egy korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, ennek így kellett lennie. Ez intuíció volt, vagy magasztos szóval élve hívás?
Intuíció. A Pető Intézetben dolgoztam, mindig ahhoz volt kedvem, hogy odamenjek hozzá, vele legyek, elhozzam. Így vittem végleg haza.

Kiemelt kép: Falus Kriszta/nőklapja.hu