Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert gyermeke éjjelente többször is felsír, ő pedig nem tudja, mit tegyen ilyenkor.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
A tizenegy hónapos kisfiúnk éjszaka minimum három-négyszer felsír. Csak hosszas vigasztalásra, dajkálásra, esetleg szoptatásra (mert még kap anyatejet) hagyja abba. Nem tudjuk kitalálni az okát. Reggel ébredéskor már nem sír. Hat hónapos koráig vele aludtunk, de aztán kiköltöztünk a szobájából, ez ideiglenesen eredményt hozott. Nagyon ragaszkodik hozzám, de tudom, hogy ez a korral jár, igyekszem ezt az igényét maximálisan kielégíteni. Nyitott, érdeklődő.
Talán túl sok neki 8–10 órára kikapcsolódni a világból? Vagy valami súlyosabbra kell gondolnunk? Mostanában önző módon egyre többször jut eszembe: milyen jó is lenne egy éjszakát végigaludni! Nekem és a férjemnek ez az egyetlen vágyunk. Ez a szaggatott alvás már teljesen kimerített. Nappal sokszor türelmetlen vagyok, kapkodok, a koncentrációs képességem a nullára csökkent.
Nagyon gyakran előfordul, hogy elindulok a lakásban valamit elintézni, de útközben elfelejtem, hogy mit akarok. Számtalanszor odaégetem a tűzhelyen az ennivalót, elárasztom a fürdőszobát, mert elfelejtem elzárni a csapot a kádban. Reggelente összetörtebben ébredek, mint ahogy lefeküdtem. Kérem, segítsen, hogy valahogy rávegyük a kisfiúnkat az alvásra, mert úgy érzem, az erőtartalékaink kifogynak. Bár szeretnénk kistestvért, de nemrégiben elvetéltem, szerintem ebben a kimerültség is közrejátszott.
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Sokszor írtunk már az alvás problémáiról, de most újra nagyon összegyűltek az erről kérdező levelek. A magáé csak egy a sok közül, de a többi kérdező szempontjából is fontos, mert arra világít rá, hogy ezekben az esetekben gyakran nem a gyerek testi-lelki életének zavarairól van szó, hanem egy kialakult szokásról, egy beidegződött ritmusról, amelyik egy idő után elsősorban a felnőttekre, a szülőkre, és közülük is elsősorban az anyára hat megterhelően, kimerítően.
A leírtak alapján egy pillanatig sem gondolnám, hogy valami súlyos esetről volna szó, ami a gyereket illeti, inkább azt mondanám, hogy a szokásosról. Az újszülött vagy kora csecsemőkori ritmusról nem szokott át a gyerekünk – nem szoktattuk át a gyerekünket – egy másfajta ritmusra. Tulajdonképpen minden éjszaka megerősítjük ezt az alvásritmust. (Amelyik idővel – és ez is a rejtélyek egyike – ennek ellenére megváltozhat.)
Ahány család, és – kis túlzással szólva – ahány szakember, annyiféle tanácsot hallhatunk, annyiféle megoldásra esküsznek. Vannak, akik azt mondják, hogy hagyni kell sírni a gyereket, úgy fog leszokni az éjszakai felébredésről. Vannak a lágyszívűek: mihelyt a gyerek felsír, ugrom hozzá, hiszen „nem tudhatom, mi baja, és nem akarom rongálni érzelmi biztonságát”.
Nagyon sokan vannak – vagyunk – aztán a kompromisszumkeresők. Egy kicsit hadd sírjon. Meddig? Öt percig? Tizenötig? Húszig? Fokozatosan emeljük az adagot? (Húsz percig a kompromisszumkereső anyák már nem szokták kibírni, öt-nyolc-tíz percig is nehezen.) Van, aki azt tanácsolja, hogy ilyenkor, ha odamegyünk, akkor se szoptassuk, de adjunk neki pár kortyot inni (lehet, hogy a szája tényleg kiszáradt, és erre is ébredt fel). De röviden végezzünk, ha kell, hagyjuk még sírni. (Legfeljebb aztán egy idő után újra be megyünk hozzá.) Érezze a gyerek, hogy mi nem akarjuk ezeket az elnyújtott éjszakai jeleneteket.
Megoldások az átrohangáláson túl
Tudnunk kell, hogy a teljesen normális alvás mélysége éjszakánként három-négyszer csökken, és eléri a majdnem-felébredés szintjét. Az a kérdés, hogy a gyerek ilyenkor felébreszti-e magát –mert ezt szokta meg –, vagy „tudja”, hogy nem érdemes, jobb visszaaludni. További tanácsok szoktak lenni, hogy hagyjunk derengeni a szobában egy sötétített kislámpát. Vagy szóljunk át a másik szobából a gyereknek, anélkül, hogy felkelnénk, hogy itt vagyunk, aludjon tovább. Ha a gyerek már önállóan közlekedik, vegyük ki a rácsos ágy egy-két rácsát, hogy ha akar, ki tudjon jönni hozzánk, ne érezze bezárva magát. Ilyenkor aztán megsimogatjuk, megnyugtatjuk és visszavisszük az ágyába (eleinte, ha kell, hatszor is egy éjszaka). Vagy matracot teszünk az ágyunk mellé, és ott alhat tovább a gyerek, ha kijött hozzánk.
Én is úgy gondolom, hogy most már a legfőbb ideje volna, hogy egymás után több éjszakát is végigaludjon a gyerek, és végigaludjanak maguk, felnőttek is. A gyerek és fejlődése számára is fontos a többé-kevésbé kipihent anya. Miközben a gyerek – még ha hagyja is éjjel aludni a szüleit – napközben is sok türelmet, jelenlétet kíván, s nagyon fárasztó.
(Ezért szoktuk ajánlani, hogy az anya segítők, más anyák, rokonok bevonásával keresse a maga napi, heti rendszeres kikapcsolódási lehetőségét is!)
Ami a vetélését liléi: ez elő szokott fordulni egymást túl sűrűn követő terhességek esetében kimerítő éjszakák nélkül is, és ez nem jelenti azt, hogy a következő terhességeit sem tudja majd kihordani.
A legfontosabb az elhatározás
Visszatérve az alapkérdésre: én azt hiszem, a legfontosabb szerepet a szülők elhatározása játssza abban az átszoktatásban, amelyről itt szó van. Akármelyik módszert is választják, a gyerek megérzi, ha a szülők elszánták magukat arra, hogy valamit tegyenek ez ügyben. És röviden ezt meg is kell a gyereknek mondani, még akkor is, ha „nem tud beszélni”.
Ha este és az éjszakai fölriadáskor komolyan szót váltunk erről, és hiszünk is benne, hogy elhatározásunkkal hatni tudunk gyerekünkre, ha egy viszonylag nyugodt vagy netán végigaludt éjszaka után reggel örülünk és megdicsérjük (felkapva, magunkhoz szorítva, megsimogatva, ahogy ezt már szoktuk) –, mindez igenis hat.
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2000/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images