Mörk Leonórával történelmi hitelességről, a Bridgerton-sorozatról és arról beszélgettünk, lehet-e szabad egy nő, ha nem rendelkezhet saját termékenysége felett.

Jól számolom, ez a 15. könyved?
Vicces, de nem tudok neked pontos választ adni. Amikor néhanapján megállok a könyvespolc előtt, elvétem a számolást, mert például A Hellinger-Madonnából két változat is van, és a második kiadás nemcsak annyiban különbözik az elsőtől, hogy új borítót kapott, hanem kiegészült vagy hetven oldalnyi plusz szöveggel. Ez akkor egy, vagy két könyvnek számít?

Talán mindegy is, hogy 15 vagy 16, vagy még több könyved van: ez, figyelembe véve, hogy mikor kezdted az írást, évi legalább egykönyves tempó. Hogy lehet ezt ihlettel, lelkesedéssel és pláne idővel bírni?
Megvártam, míg jut rá időm. A harmincas éveimben a gyereknevelés körül forgott minden. Egy anya – mintha GPS lenne az agyában – folyton követi, mi van a gyerekkel, hol van, vagy hol kellene lennie. Én elmúltam 40, amikor az első regényem megjelent: a lányom ekkorra már önjáró volt, és valahogy én is megértem a regényírásra.

A Saját utakon borítója. (Fotó: Jaffa Kiadó)

Nem úgy volt, hogy mindig is író szerettél volna lenni?
Sokáig nem is gondoltam ilyesmire, mert sokkal jobban tiszteltem, tisztelem az írókat, annál, mint hogy a babérjaikra törjek. Az első könyvem is tulajdonképpen véletlenül születetett, aztán kiderült, hogy tudok hosszan is írni, nemcsak cikkterjedelemben, ráadásul úgy, hogy azt mások szórakoztatónak találják. Végül pedig arra is rájöttem, hogy ez nekem is nagyon tetszik. Ha nem szeretném, nem is tudnám csinálni, mert amikor írok, nyakig benne vagyok abban a hangulatban, közegben, amiben egy adott szöveg történik. Készülök rá, megnézem a helyszíneket, utána olvasok,

tudatosan belehelyezem magam a történetbe, sőt néha ezzel is álmodom. Ez az énidőm.

Regényeid után most más jellegű könyv született, a Saját utakon szereplői valóságos történelmi alakok, még ha kevésbé ismertek is. A történeti hűség igénye itt nagyobb súllyal nehezedik rád. Tartottál ettől a felelősségtől?
Szokták mondani, hogy az ember olyan könyveket írjon, amilyeneket ő maga is szívesen olvas. Ez rám teljesen igaz, a legtöbb könyv, amit olvasok, historical fiction kategória, így eleve ismerős volt a zsáner. Az pedig hogy a dolgok hitelesek legyenek, nekem a regényeim kapcsán is fontos volt mindig. Számomra egy Bridgerton-család például már túlságosan elszakad a valóságtól, még ha a történelmi helyszínek, díszletek valóban korhűek is. Ezt veszélyesnek tartom, mert sokan, akik nem ismerik az adott korszakot, azt hihetik, hogy tényleg ilyen volt akkor élni.

Nekem nagyon fontos, hogy egy szövegben ne legyenek anakronizmusok, ne csináljon olyasmit egy szereplő, amit akkor és ott nem csinálhatott volna. És szintén vigyázok, hogy

ha konkrét történelmi eseményekre hivatkozom, akkor azok stimmeljenek akkor is, ha mondjuk dramaturgiailag jól is jönne egy-egy csúsztatás.

A regényeidre nagyon jópofa műfajmegjelölést használsz: kosztümös regényeknek nevezed őket. A Saját utakon hova sorolható?
A regényeimre azért találtam ki ezt a kosztümös regény kifejezést, mert úgy éreztem, hogy történelmi regény túl komoly zsáner: az egy Egri csillagok, vagy egy Háború és béke. A Saját utakon inkább életmódtörténet, nőtörténet. Nekem nagyon tetszik ennek a műfajnak az angol megnevezése: herstorynak mondják. Bár magyar-történelem szakos diplomám van, nem történészként, hanem íróként-újságíróként közelítek ezekhez a történetekhez, és a mostani könyvbe került alakokkal akkor találkoztam, amikor a regényeimhez gyűjtöttem anyagot. Noha akkor még nem tudtam, mi lesz majd a szervező erő, tudtam, hogy készülni fog velük, róluk egy ilyen szubjektív válogatás. 

Szubjektív válogatás, persze, de azért sok dolog objektíven is összeköti ezeket a nőket. Számomra leginkább is az, hogy a saját útjukat járják, de nem Jeanne d’ Arc-ként: inkább a saját életük, szűkebb közösségük hősei ők.
Valóban, ők nem ragadták meg a forradalom zászlaját, nem tűztek tölgyfaágat nem létező kalapjukra és sok szempontból hasonlítanak hozzánk. Szerintem sok nő éli úgy ma is az életét, hogy megpróbál benne – ahogy az egyik ismerősöm mondta – lavírozni, a saját korlátait olyan módon tágítani, hogy azok számára komfortosak legyenek.

A könyvben szereplő nőknek mind volt egy missziójuk, és ennek rendelték alá a fegyvertárukat,

mindent megtettek, hogy azt elérjék, de nem akarták alapjaiban megrengetni a világot. Sokukban magamra ismertem, mert bevallom, azt én is mindig nagyon élveztem, ha a magam szelíd eszközeivel túl tudtam járni az engem értelmetlen korlátok közé zárni akarók eszén.

Ezek a nők, ha tágítottak is életük keretein, alapvetően az őket körülvevő férfiakhoz, apákhoz, férjekhez kellett, hogy igazodjanak. Örömmel olvastam a könyvedben meglepően érzékeny és felvilágosult 16-18. századi apákról. Neked fontos volt, hogy az ő szerepükre ráirányítsd a figyelmet?
Az biztos, hogy a saját édesapámhoz való viszonyom érzékennyé tett erre a témára. Az Asszonyom, édes úrnőm egyik szereplője, dr. Jeszenszky János például egy valós személy, egy, a XVII. század elején élt magyar orvos, viszont én tettem őt apafigurává: kitaláltam ugyanis neki egy lányt, akit örökbe fogadott. Engem is meglepett, de rengeteg pozitív visszajelzést kaptam az olvasóktól erre a szálra.

A Saját utakonban is számos értelmes, normális, haladó gondolkodású, fiai és lányai között különbséget nem tevő, a lányát a törekvéseiben támogató férfi, apafigura van, és ez nagyon megnyugtató a számomra. Jó, hogy nem kell azt képzelnünk, hogy évszázadokkal ezelőtt csupa zsarnoki apa élt, és számomra az is fontos, hogy ezekkel a nőtörténetekkel ne azt fogalmazzam meg, hogy a nők a férfiak áldozatai lennének.

Sokszor inkább a biológiának vannak kiszolgáltatva, jól látom? Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy ameddig egy nő nem tudja szabályozni a saját termékenységét, addig soha nem lehet szabad és egyenrangú. Könyved szereplőivel egészen biztosan így van ez. Velünk már másképp áll a dolog?
Legfeljebb annyiban, hogy ma már terhesen is mehetsz konferenciára, céges vezetői meetingre, ha éppen ez a munkád, és ha anya vagy, hurcolhatod magaddal, vagy hagyhatod másra a csecsemődet. Ameddig termékeny korban van egy nő, addig mindig benne van a pakliban, hogy várandós lesz. Ez a könyvben többféle módon is megjelenik. Egyrészt egy olyan nő történetében, akinek az apja végrendeletében kikötötte, hogy a lánya ne menjen férjhez, mert pontosan tudta, hogy akkor nem tudná kibontakoztatni a tehetségét. Másrészt egy nagyon megrázó történetben. Anna Melanchthon (a tudós teológus, Philipp Melanchthon lánya) 14 és 24 éves kora között gyakorlatilag végig hol terhes volt, hol szült, hol szoptatott, ez pedig testileg és lelkileg is kizsigerelte, és az utolsó szülése komplikációjába bele is halt. Miközben korának egyik legképzettebb nője volt. Számomra a történetek egyik nagy tanulsága, hogy mindennel szembe lehet szállni: a férjeddel, az apáddal, a királlyal, a herceggel, a hadsereggel, de a biológiáddal nem.

Mi köti össze ezeket a nőket azon kívül, hogy mind a saját útjukat is járták?
Személyes adottságaikon, attitűdjükön, és azon kívül, hogy volt víziójuk, szerintem az, hogy történetük egybefűzve egy európai nőtörténetet is felrajzol, sorsuk egy nagyobb kép része. Erre persze csak akkor jöttem rá, amikor összerendezgettem őket, és most már látom, történetükben milyen jól nyomon követhetők a 16. és a 18. század között bekövetkező társadalmi változások.

Miért épp a 16-18. századból válogattál történeteket?
Számomra nagyon érdekesek azok az időszakok, amikor az emberiség nagy lépést tesz előre, halad. A holland aranykor és a felvilágosodás is ilyen, különösen izgalmas kor. Olyan korok, amikor az emberek azt hitték, hogy ha sok-sok okos gondolatot összegyűjtenek, és azt megosztják másokkal, akkor a világ egy csapásra jobb hely lesz, hiszen az emberek nem gonoszak, csak tudatlanok. 

Noha mára bebizonyosodott, hogy tévedtek, ők ezt véresen komolyan gondolták, és olyan mennyiségű munkát fektettek az ügybe, hogy le a kalappal előttük. Érdekes, hogy egyébként művészetben is ezek a korszakok tetszenek a leginkább, akár reneszánsz festészetről, akár barokk zenéről van szó, az szememnek, fülemek, szívemnek ez a kellemes.

Mörk Leonóra, a Saját utakon szerzője (Fotó: Falus Kriszta)

Ha spirituális beállítottságú lennél – ami tudtommal nem vagy – azt gondolhatnád, biztos előző életedben…
Valóban nem vagyok az, de azért már elgondolkodtam rajta, milyen lenne, ha valamilyen módon vissza tudnék menni egy-egy régebbi létállapotomba. Ettől megriadtam. Nem az ijesztő, hogy mit találnék ott, hanem hogy esetleg nem jöhetnék vissza. Egy pszichológus ismerősöm egyébként is azt mondta, hogy bizonyos ajtók nem véletlenül maradnak zárva előttünk. Ez is egy ilyen talán.

A könyv bevezetőjében úgy fogalmazol, hogy a szereplő nők többsége a saját útját járta és boldog volt. Kéz a kézben jár a kettő, egyikből következik a másik? Akkor is, ha a saját utat járni néha kicsit döcögősebb?
Szerintem igen, velem legalábbis biztosan így van. Ha nekem folyton küzdenem kellene, folyton azt érezném, hogy nem a saját életemet élem, csak alkalmazkodom, vagy valamit rám kényszerítenek, az olyan stressz lenne, amit nem tudnék elviselni.

Tény, hogy a stressz, az álság megbetegíthet. Feltűnt a könyvben, hogy miközben ezek a nők a saját útjukat járták, több emberre elég egyéb feladatot végeztek el zokszó nélkül, és 1-2 tragikus kivételtől eltekintve szép kort éltek meg. Önazonosságuk miatt lehettek ilyen erősek?
Én azt gondolom, hogy egyszerűen adottak voltak a lehetőségek. Nők tömegei oldották meg az életüket nagyon nehéz körülmények között, és hozzátenném, hogy ma is számtalan nő hordoz számomra elképzelhetetlen mennyiségű terhet fizikailag és lelkileg is. Míg viszont ma jobban figyelünk arra, hogy ez rendben van-e így, ők adottságként tekintettek rá, és abból főztek, ami volt. Luther például nem azért hívta a feleségét Wittenberg hajnalcsillagának, mert úgy ragyogott, vagy mert gyönyörű volt (bár persze benne lehetett ez is), hanem azért, mert mindenki előtt, hajnali négykor kelt, hogy a házban minden és mindenki rendben legyen.

Egyébként aki akkoriban túlélte a csecsemőkort, annak olyan stramm immunrendszere volt, hogy hacsak nem jött baleset, jó eséllyel élhetett viszonylag sokáig. Ha meg a szülést is átvészelte – kicsit visszatérve a biológiai korlátokhoz: hiába volt Mária Terézia császárnő, helyette se szülték meg azt a 16 gyereket –, akkor már nyerésre állt.

Szóval immunrendszer, reziliencia és – ahogy apukám szokta mondani – az élethez szerencse is kell.

Melyik szereplő a kedvenced a könyvből? Vagy melyik az történet, amiből a legtöbbet tudja saját életére átültetni egy mai nő?
Nekem mindegyik történet nagyon érdekes és példaadó, de talán a montpellier-i rézrozsdakészítő nők történetét emelném ki, akik zöld festéket állítottak elő – ma úgy mondanánk – kézműves technikával, rozsda és ecet segítségével, a családi pincékben. Lenyűgöző, ahogy ezek az asszonyok találtak maguknak egy olyan munkát, amit gyerek mellett, otthon lehet csinálni, és amivel jobban kerestek, mint a férjeik. Sőt, állítólag volt olyan asszony is, aki többet keresett, mint Diderot. És mivel a festékkészítés technikája anyáról lányára szállt, a férfiak nem tudták kiszorítani őket a piacról.

Morbid hasonlat, de a tiszazugi méregkeverők jutnak eszembe…
Csak pozitív végkifejlettel, igen. Itt is azt mutatták meg a nők, hogy együtt képesek véget vetni a kiszolgáltatottságnak, viszont nem öltek meg senkit. Ezek az asszonyok találtak egy piaci rést, azt leuralták, és a férfiak nem tudnak mit kezdeni velük. A rézrozsda biznisz nők viszonylag nagy csoportjának adott boldogulási lehetősséget, egy olyan korban, amikor a nő akkor is ki volt szolgáltatva a férjének, ha az történetesen végtelenül rendes ember volt, hiszen nem volt önálló jövedelme. Felvillanyozó történet, nem igaz?

Igen, könyveiddel egészen kedvet csinálsz ahhoz, hogy az ember a történtek helyszínére utazzon, és maga is felfedezzen valami izgalmas, még el nem mesélt történetet.
Én is így vagyok vele, tervezek is egy francia utazást épp a festékgyártó asszonyok miatt. És nagyon örülök, ha több figyelem jut Németországra vagy Hollandiára, mert két olyan elmondhatatlanul gazdag kultúrtörténettel rendelkező táj, vidék, ország, ami engem minden alkalommal lenyűgöz. Ahogy az időjárás manapság változik, és ahogy egyre kevésbé élvezetes a 40 fokos tengerpart, egyre érdemesebb felvenni őket a nyári úti célok közé.

Csatlakozz te is a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunkhoz!

Kiemelt kép: Mörk Leonóra, Fotó: Falus Kriszta