Nők Lapja: Mindig ilyen isteni lassú egy színésznő nyara?

Földes Eszter: Sajnos nem gyakori, hogy belealudjak a délelőttbe, ma viszont szabadnapom van. Lejöttem Tómalomra a rokonaimhoz bevágni A bolond lány című előadás főszerepét, amit hat év elteltével veszek most vissza, és pár nap múlva játszom is Salgótarjánban. Egyébként nyáron is forgattam kicsit, volt egy-két színházas projektem, de mindenből csak annyi, hogy bőven maradjon időm létezni és a kisfiammal lenni. Ősztől aztán ismét rengeteg lesz a munka. Gőzerőre kapcsol a Loupe Színházi Társulás, aminek én is tagja vagyok (egy független színházi társulás, melyet Horváth János Antal, Lovas Rozi, Molnár Áron és Lengyel Tamás alapított – a szerk.), játszom a Centrál Színházban, és lehet, hogy fel tudjuk újítani egy korábbi monodrámámat is. Na és persze jön a Sztárbox, ami szeptember végén rajtol majd. 

Milyen számodra egy olyan nyár, amiből valóban töltekezni tudsz a dolgos időszakokra?

A víz mellett és a családommal érzem igazán jól magam, ezért a legfontosabb, hogy nyáridőben sokat tudjak velük lenni, és főleg, hogy a kisfiammal minél több közös élményünk legyen. A tengert imádom, de ha nem a tenger, akkor Balaton, tó, kis patak, bármilyen vízpart jöhet. Ha a minőségi idő és a víz közelsége adott, akkor abban a nyárban ott a lehetőség, hogy gyönyörű emlékeket adjon. Egyébként, ha már a legszebb emlékek között kutatok, akkor képzeld, most épp a nászutunk jut eszembe. Megindultunk autóval, és Észak-Olaszország kivételével nagyjából a csizma összes létező zegét-­zugát körbejártuk, miközben felolvastam az Utas és holdvilágból… Sose tudtuk, hol szállunk majd meg, vagy mi fog történni másnap. Kicsit kimentünk a világból. 

Szívesen kommunikálsz az irodalmon keresztül, és erre a világból kimenős lelkiállapotra rímel az egyik legutóbbi idézet is, amit megosztottál: „Most / Tűz ég szívemnél / Szálló szellőnél / Lágyabb s könnyebb vagyok / Jó föld megtámaszt / Tenger elringat / Semmi s minden vagyok”. Mit jelentenek neked most ezek a sorok?

Nekem nagyon fontos, hogy a kommunikációm személyes legyen, és az irodalmi szövegek ennek a személyességnek, intimitásnak adnak teret. Ez nemcsak engem tölt, de behív másokat is, közösséget épít. Szerintem azért rezonálok most erre a pár sorra, mert nagy szükségem van rá, hogy befele koncentráljak, kicsit összeszedjem magam, és jelen tudjak lenni. Kapaszkodom mindenbe, ami segít „itt és most” lenni. Fűbe, fába, virágba, földbe, levegőbe, versbe – bármibe, ami körülvesz. Mert tudom, hogy ha meg tudok érkezni a mostba, ha fel tudok oldódni, akkor minden fájdalmon vagy kilátástalanságon túl képes vagyok megérezni az erőmet. 

Földes Eszter a Nők Lapja címlapján

Az itt és mostról szól A kezdet/vége című cirkuszszínházi darab is, amit szintén a Loupe társulattal vittetek színpadra. 

Ez a darab egy párkapcsolatról szól, azaz egy párosról, akiknek hamarosan gyerekük születik, és a férj barátjáról – őt Mohai Tamás alakítja –, aki nagyon máshol tart az életben: nők, szabadság, spontaneitás, kötetlenség… A leendő apa, akit Molnár Áron játszik, egy pillanatra beszorul e két életlehetőség közé. Mindenféle konfliktus kialakul, miközben nagyon szép nézni ennek a három embernek a dinamikáját, amit ítélkezés nélkül mutat be a darab. Színészként emellett nagyon szórakoztató, hogy nemcsak a prózai színház nyelvezetét használjuk, de cirkuszi elemeket is. A végén pedig eljutunk addig, hogy mindenki a maga módján megérkezik oda, ahova kell neki…

Te hiszel ebben? Hogy a végén úgy lesz, ahogy lennie kell?

Igen, abszolút fatalista vagyok. ­Hiszek abban, hogy nincsenek rossz­ döntések. Szerintem döntések vannak, azoknak következményei, a következményekkel pedig lehet jól vagy rosszul élni. Ha jól csináljuk, akkor oda jutunk, ahova el kell érnünk. Persze nem sodródásra gondolok. Inkább arra, hogy az ember ne kardozzon mindenáron a sorssal, és ne féljen a döntésektől. Azt gondolom, hogy ha befelé figyelek, és hallgatok arra, amit ott hallok, nem tudok rossz döntést hozni. És minden, a döntésemből eredő élményt, még a legnehezebbeket is, tudom ­tanulásra vagy épülésre használni. 

Egy interjúban arról beszéltél, hogy a Sztárbox-felkérés kapcsán se féltél dönteni. Nekem az első gondolatom az volt, amikor láttam, mibe vágsz, hogy fiatal színésznőként, irodalomrajongóként biztos megkapod, hogy ugyan miért mész be egy kereskedelmi televízióba „eladni magad”, és miért viszed a legfontosabb munkaeszközödet, az arcodat a vásárra.

Főleg pozitív visszajelzések jöttek vissza eddig, de persze készültem rá, hogy lesz, aki azt fogja mondani, hogy ez nem méltó. Viszont nem hiszem, hogy ezt kezelnem kell. Mindenki gondolja azt, amit gondol, aztán ha közben nem szűnik meg a kíváncsisága irányomban, akkor azt is látni fogja, hogy ez nem egy ördögtől való dolog, és igenis minden helyzetben lehet értéket képviselni. Ha az ember önazonosan tud jelen lenni, és nem akar mindenáron megfelelni például annak, hogy egyébként ez egy show-műsor, akkor egyszerűen annyi történik, hogy egy a szokásosnál szélesebb réteghez tud hitelesen eljutni, és nagyon nagy baj nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy a boksz egészen csodálatos sport. 

Mit kaptál attól, hogy elvállaltad ezt a felkérést? 

Egy nagyon szenvedélyes, izgalmas és igazságos világba léptem be, ahol kötött szabályrendszer szerint és hatalmas tisztelettel bánnak egymással az emberek. Az értékrend, amit itt kapnak, szerintem csodálatos. Én máris rengeteget tanultam. Az első egy-két edzés után mondta az edzőm, hogy ne minősítsem annyit magam, legyek türelmesebb, szeressem magam, higgyem el, hogy jó vagyok, és ne bántsam magam fölöslegesen. Majdnem sírtam: valahogy megrázott, hogy ezeket a mélyen emberi mondatokat épp egy ilyen vad közegben kapom meg. Csak akkor értettem meg, mennyire szükségem van rá, hogy visszataláljak mindahhoz, ami elforgácsolódott bennem. Terápiás folyamat ez most. Nehéz szakaszában vagyok az életemnek, és ahogy megmozdul a testem, megmozdul minden fájdalom és érzés is bennem. Valahogy kicsapódik a testemen keresztül. 

Mennyire tudod tudatosan használni a bokszot arra, hogy kicsit kiadj a haragodból, érzéseidből?

Az elején képtelen voltam erre. Azt éreztem, hogy ha még fizikailag is meg kell mozdulnom, az már túl sok, nem bírom el, sírni fogok. Aztán megértettem, hogy csak lassabban kell beleengednem magam. Olyan ez, mint amikor kinyitsz egy doboz narancslevet: nem szabad túl nagy lendülettel öntened, mert mellé folyik az egész. Amikor dugig van még a flakon, óvatosnak kell lenni, és nem kell rögtön a feje tetejére állítani az egész világot. Ha jól adagolunk, ez a sport segít lassan a felszínre jönni, levegőt venni, kijönni abból a tompaságból, amiben vagyunk. Odakényszeríti a fókuszt arra, amit az adott pillanatban csinálunk, ilyen szempontból olyan, mint a színház. Kérdezték is tőlem a sajtótájékoztatón, hogy én hogy tudom ilyen könnyen átkattintani magam, sportolóvá válni. Könnyű nekem: éppen az a szakmám, hogy estéről estére megtörténjen velem és a nézővel is ez a kattanás. 

Zárkózott vagy. Egyszer egyenesen úgy fogalmaztál, hogy a színházban is az tetszik, hogy ott el tudsz bújni. Most a szokásosnál is több ­figyelem irányul rád. Nehéz? 

Nem nagyon figyelem, mi jelenik meg, vagy kinek milyen a viszonya ahhoz, ami most történik velünk, viszont arra képtelen vagyok, hogy úgy csináljak, mintha minden rendben lenne. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, hogy hazudnom se kelljen, de el se bújjak teljesen. A nehézség inkább az, hogy néha úgy érzem, nyálkás pókhálóként tapad rám ez a dolog. Bárhová megyek, az emberek első gesztusa, hogy együttéreznek velem, én vagyok az a Földes Eszter, aki válik, miközben én épp azzal küzdök, hogy valahogy leszedjem ezt magamról. Igen, vacakul érzem magam, de ezt nem lenne rossz néha elfelejteni. 

Amikor legutóbb beszéltünk, sokat meséltél arról, miért fontos neked az önismeret. Mit tanultál az elmúlt időszakban magadról, párkapcsolatról? 

Azt, hogy az ember azt és olyat választ, ami ismerős neki. Mostanában kezdem felismerni, hogy pontosan ugyanazokat a kulisszákat sikerült legyártanom a párkapcsolatomban, amelyek gyerekkoromból voltak ismerősek érzelmi szinten és szeretetnyelv szintjén is. Most ezt próbálom helyre tenni. Mik ezek a kulisszák, miért alakultak ki? Miben vagyok én a hibás? Tudok tenni azért, hogy legközelebb ne így legyen? Mit tudtam volna tenni, hogy másképp legyen? Nem akarom letagadni, hogy ez egy hosszú és fájdalmas út.