A hetvenes évek minden nyarát egy hatalmas parkban töltöttük. Akkor voltak a gyerekeink kicsik, óvodások, kisiskolások. Ebéd után már mentem értük, bevágtam a törülközőket a Trabantba, dobozokban gyümölcs, szendvics, összeszedtem a fürdőbugyikat, és mentünk ki Békásra. Ott volt – most is ott van a Vízművek üdülője. Akkor még csak egy kék festékkel kikent, bokrokkal körülvett medence volt az örömök netovábbja, a víz visszacsapott az oldaláról, hol volt akkor még feszített víztükör! Este alig lehetett a gyerekeket hazavonszolni, egy vigaszuk volt, hogy másnap jövünk megint.
Nekem nem volt ismeretlen terep, evezés közben sokszor kikötöttünk a stég mellett. Ha jóban voltál a csónakmesterrel, bármikor bemehettél egy sörre. Volt salakos kuglipálya, a nyárfák csúcsáig röpítő óriáshinta, csapolt sör, tűzrakóhely, csónakház, lent a vízen stég, fönt isteni bableveseket, pacalt, lecsót kínáló büfé – mi kellett még a boldogsághoz?
Amikor már gyerekeink voltak, és az édesapjuk a Vízműveknél dolgozott, akkor alanyi jogon járhattunk az üdülőbe. Sőt, ki is költöztünk. Már amikor ránk került a sor. De minden évben ránk került, mert a három gyerek akkorra már belakta az üdülőt, biztonsággal vágtázott át a kis hídon, ami a park közepén a Dunába igyekvő jéghideg patak fölött ívelt át. Nagy bandázások folytak egész nap, több kisgyerekes család lakott a földszintes kis épületben. Eső után csigát szedtek, temperával mindegyik kapott egy pöttyöt, pirosat, sárgát, kéket – és indították a csigaversenyt. Amikor elunták, irány a medence, akkor azért ott voltunk velük.
Előfordult, hogy együtt főztünk a közös konyhában, vagy egyikünk főzött mindannyiunkra, a másik anyuka pásztorolta a gyerekeket. Akkoriban még senkinek nem volt hétvégi háza, se üdülője, se vitorlása, esetleg a csónakház kétszemélyes kajakjait lehetett kölcsönkérni Gallay Laci bácsitól, de olyan szigorúság mellett, hogy amikor megjöttünk a kis túráról, patyolattisztára kellett lemosni, szárazra dörgölni a hajót. Na, meg is tanulták a gyerekek, hogy valamit valamiért.
Ez volt az őskor. Aztán minden finomodott. A kék medencéből gyönyörű csempés gyerekmedence lett. Odébb egy mesés, feszített tükrű, huszonötös nagymedence, ott is zuhanyozók, lábmosók. Béla bácsi, az úszómester büszke volt, hogy a legtisztább vizű budapesti medence az övé. Úszóiskolások jöttek nyáron, meg napközisek, nem fáradtam el nézni, ahogy barátkoztak a vízzel.