Próbáljuk meg! – szánjuk rá magunkat fotós kolléganőmmel. Leparkol a tér szélére, kipattan a fényképezőgépével, és fürge mozdulatokkal fotózni kezdi a lovas szobrot, amely a beregszászi színház előtt áll, hogy a cikkben mutathassunk valamit a környékből is. A szívem kalapál. Amikor egy hivatal kapuján kikukkant a portás, belém hasít a gondolat, hogy óriási hibát követtünk el. Szerencsére a kolléganőm végez, beletaposunk a gázba.

Kárpátalján kockázatos közterületen fotózni, mert kémeknek tűnhetünk. Hallottunk valakiről, aki kirándulás közben kattintott volna le egy hidat, erre a semmiből előbukkantak a katonák, és leteperték.

 TOTÁLIS INVÁZIÓ 

„Amit nem táplálsz, az elmúlik” – írta valaki arra a vidám, virágokkal teli rajzra, ami a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat faliújságját díszíti. Az udvar egyik sarkában több kerekesszék áll. A szervezet évtizedek óta ingyenesen kölcsönöz eszközöket mozgássérülteknek.

– A legtöbb problémával az idősek szembesülnek, hiszen már nem akarnak elmenni, ott akarnak meghalni, ahol éltek – magyarázza a vezető, Makuk János. – Viszont sokan fekvőbetegek, ellátás nélkül, kevéske nyugdíjjal. A legnagyobb szükségük élelmiszerre, felnőttpelenkára és kerekesszékre van.

Amikor 2022. február 24-én kitört a háború, Jánosék önkéntesekkel felállították a határszolgálatot, hogy segíthessék a menekülőket.

– Totális invázió volt, az asszonyok útnak indultak a gyerekekkel, még azok is, akik addig ritkán vezettek. Mire megérkeztek Kárpátaljára, belehajtottak oszlopokba, egymásnak ütköztek, az első napokban rengeteg törött autót láttunk. Viszont akik messziről jöttek, nem beszéltek magyarul, sokan még azt sem tudták, melyik országba tartanak.

A tolmácshiány miatt ezért olyan adatlapot töltöttek ki velük, amelyből a magyar oldalon dolgozó kollégáik azonnal tudhatták, ha valakinek, mondjuk, gyógyszerre volt szüksége. Aztán amikor bejelentették, hogy a második nap éjféljétől a férfiak már nem hagyhatják el az országot, a végtelen hosszú sor miatt sokan ott hagyták az autót az út szélén, és gyalog vágtak neki a határnak. Nem mindenki jutott át.

 GRÁNÁT EMLÉKBE 

Kárpátalja – mivel a harcoktól távol, az ország nyugati csücskében fekszik – még viszonylag védett területnek számít. Ahhoz, hogy az oroszok ide lőjék a cirkálórakétáikat, a legdrágább eszközökre lenne szükségük, márpedig a környéken nincs olyan fontos katonai célpont, amiért érdemes lenne erre pazarolniuk őket.

Persze a légiriadó itt is rendszeres, akárcsak az áramszünet: mivel az erőműveket szétlőtték, nem tudnak elég áramot termelni. Volt olyan nap, amikor csak hét órára jutott áram, ráadásul a folyamatos ki-be kapcsolásoktól sok hűtőszekrény tönkrement. De ahhoz képest, hogy Ukrajna háborúban áll, az utcákon első pillantásra békésnek tűnik minden. A piac zavartalanul működik, a hotelünk medencéjében a gyerekek ugyanúgy pancsolnak, mint bárhol máshol.

Ami viszont az egész ország életét beárnyékolja, az a kötelező sorkatonai szolgálat. Elvisznek minden férfit, akit csak lehet. A toborzóirodák előtt a síró családtagok látványa már természetes. Az igazoltatás folyamatos, és a többség csak két-három nappal az eltűnése után szólhat haza, hogy már a fronton van. Ahol a szolgálat akkor ér véget, ha valaki lerokkan vagy meghal.

– Nincs olyan család, akit a sorozás valahogy ne érintene – magyarázza János. – Ha esetleg véget is ér a háború, sokáig érezteti majd a hatását, nemcsak gazdaságilag, hanem pszichésen is. A borzalmak sokak személyiségét eltorzítják. Itt, Kárpátalján is volt már példa arra, hogy egy mentálisan sérült férfi úgy jött haza szabadságra, hogy szuvenírként egy működő gránátot hozott.

 VÉDETT FÉRFIAK? 

A kárpátaljai utakon a kisteherautók­ többségét nők vezetik. A határon mindkét irányban főleg asszonyok és gyerekek járnak át – sokan biciklivel –, a férfiak a túloldalon várják őket. Az étterem ajtajában szembejön velünk egy csoport: huszonhat nő és gyerek, a sort egyetlen férfi zárja, ő a sofőr. A férfiak csak azért nem tűntek el teljesen a mindennapokból, mert ha néhány feltételnek megfelelnek, védettséget kapnak. Ilyen például, ha valaki nagycsaládos, esetleg ha árva vagy sérült gyermeket nevel. Mentesség illeti az egészségügyiseket, a pedagógusokat és a nappali tagozatos, huszonöt évnél fiatalabb diákokat is. Ám tizennyolc és hatvan év között minden férfinak regisztrálnia kell(ene) a központi rendszerbe.­ A férfiak egy része mégis inkább otthon bujkál, mióta kitört a háború. Ez lelkileg mindenkinek megterhelő, többen beleőrültek. Volt, aki végzett magával.

– A férjem két éve itthon van, még az udvart sem hagyta el. A mobilján kívül semmilyen kapcsolata nincs a külvilággal – osztja meg velünk egy asszony, aki a családja biztonsága érdekében névtelenséget kér. – Én járok dolgozni, bevásárolni, számlákat befizetni, én viszem a gyereket óvodába, családi programra, mindenhova.

A kérdésre, hogy a férjét hogyan érinti a bezártság, azt válaszolja, hullámzó, naponta változik.

– Van, amikor a ház körüli munkával le tudja foglalni magát, máskor csak a híreket bújja, és mindig talál valami szörnyűséget – folytatja. – Ez a helyzet felemészti az embereket és a kapcsolatokat, mert nincs más téma a házaspárok között. Megbeszéljük, mi volt a munkámban, mi történt a gyerekkel, de utána már csak arról folyik a szó, hogy kit vittek el, és hol tart éppen a háború.

Kárpátaljai utunk során megismerkedünk egy kétgyerekes édesapával, aki védettségét annak köszönheti, hogy pedagógusként dolgozik. 

– Miközben a minisztérium a középiskolákban bevezetné a boldogságórákat, hogy a gyerekek feldolgozzák a stresszt, a diákok létszáma egyre csökken, ugyanis a fiúkat tizennyolc éves koruk előtt néhány hónappal vagy héttel külföldre menekítik. Mert senki nem szeretné, ha a fiát elvinnék. Valaki nemrég Európából olyan tanácsokat kezdett osztogatni, hogy a tizennyolc és huszonöt év kö­zötti fiatalok hatékonyabbak lehetnek a harcmezőn, ezért őket is érdemes besorozni – magyarázza.
– Két hete láttam egy volt diákomat, ahogy külső abronccsal a lábszára körül tipegett haza: megjárta a frontot, műtétre vár, próbálják az egyik lábát megmenteni. A húszas évei végén nem ez lenne a dolga. Nekem két lányom van. Az egyik ismerősöm azt mondta, ebből a szempontból szerencsés vagyok, és itt szünetet tartott, majd azzal folytatta, hogy egy darabig. Mert ha ők férjhez mennek, akkor nekünk is lesz kiért szorítanunk.