Scherer Péter

„Huszonöt évig nem nagyon mondtam nemet semmire” – Interjú Scherer Péterrel

Szeptember 13-án a miskolci Cinefesten mutatkozott be, majd szeptember 26-ától a mozikban is látható lesz Vékes Csaba új filmje, a Lepattanó. A gombfoci- (a pontosság kedvéért szektorlabda-) Európa-bajnokságra készülő, szenvedélyes, ám pénztelen csapatról szóló vígjáték főhősét, Kálmánt Scherer Péter alakítja. A Jászai Mari-díjas színésszel a tihanyi szabadstrandon beszélgettünk motorozásról, Patrick Duffyról, imposztorszindrómáról és arról, miért nem igyekszik már mindenáron az első lenni.

Szeretek mindenhová kicsit előbb érkezni, pláne, ha terepszemlét is kell tartani. Egy ismert színésszel egy Balaton-parti étterembe megbeszélt első randevú éppen ilyen helyzet. Jó negyedórával korábban érek oda, hogy kinézzem, hova fogunk ülni, mit lehet rendelni, mindezt csak azért, hogy lazaságot színlelve várhassam interjúalanyomat. Az, hogy hova ülünk, már megvan, a lazaság viszont még sehol, amikor bronzbarna motorján, nevetve begurul a parkolóba Péter. Később megtudom, olyan nincs, hogy rá kelljen várni, de az sem fordulhat elő, hogy magázódjunk.

Stílszerűen egy bemelegítő kérdéssel kezdek: milyen volt a nyarad? Gondolom, Sajkodról, a nyaralóból gurultál át…

Így van. Nem jártam külföldön most, pedig nagyon szeretek utazni, és lehet, hogy szeptember elején meg is pattanunk egy hétre. Majd meglátjuk. Viszont sokat voltam a Balatonon. Én itt nem nyaralok: nyáron itt élek. 

Miben különbözik a két létforma? 

Például abban, hogy ha szakad az eső, én kifejezetten örülök, mert áztatja a csontszáraz kertet. Az meg, aki egy hétre jön nyaralni, szentségel az ilyesmitől. Vagy abban, hogy belakjuk a nyaralót, és készülünk a télre is: a fiammal egy rakás fát felvágtunk a nyáron, hogy erre ne legyen gond.

Azért kirándultatok is? 

Persze, gyalog, kocsival, rollerrel, motorral, mikor hogy. Nézd, milyen szép, amivel jöttem! Ez egy Royal­ Enfield, nézd csak meg. Indiában gyártották, egy 1902-ben alapított brit gyárban! Imádom, egyébként ugyanilyen márkájú motorja van Haumann Máténak is. Tavaly, amikor megkaptam, úgy osontam vele haza a kertek alatt, mert nem volt még jogsim rá. Most már nyugodtan kihúzhatom magam.
 

Nagymotorvizsga hatvankét évesen?  

Nem volt könnyű, hiába mondott olyanokat az oktatóm, hogy „Péter bá’, magának ehhez van érzéke”, meg „egyszerűen engedje meg magának azt a luxust, hogy levizsgázik”. Jó vicc. Marha nehéz volt, főleg a rutin. Szlalom, aztán egy négy méter sugarú körben koppig húzott kormánnyal körbe-körbe úgy, hogy nem teszed le a lábad. Csupa ilyen feladat. Ja, a motor meg kétszázhúsz kiló, tolni olyan, hogy összeesel. Szóval megdolgoztam érte. A KRESZ-vizsgán – mert az is más ám, azt is külön meg kellett csinálni – egy hibaponttal mentem át, de ehhez kétszer annyit gyakoroltam, mint a fiam. Muszáj volt bebiztosítanom magam. 

Legalább olyan szenvedéllyel ­beszélsz a motorról, ahogy a Lepattanó főszereplője, Kálmán a szektorlabdáról. De mi a csuda az a szektorlabda? 

A többszörös magyar bajnok, Horváth Imre úgy magyarázta nekem, hogy a szektorlabda „jobban olyan”, mint a foci. Jobban érvényesülnek benne az eredeti játék szabályai, mint a gombfociban. Mondok egy példát. Nézd, itt az egyik játékos. Itt a másik. Innen megpöcized a labdát, a labda meg, mondjuk, elmegy a másik játékos felé, de nem ér el addig. A szektorlabdában megmérik, milyen messze van a labda attól, ahová célozták, és ha nagyobb a távolság, mint kellene, akkor az rossz passz, a másik csapat jön. Az őrült focirajongó brazilok persze ezt is továbbfejlesztették, gurulós labdával játsszák. Na, hát azt mérje ki, aki tudja. 

Szinte látom, ahogy ugyanígy magyarázol a filmben, épp csak síp nem lóg most a nyakadban. Kálmán igazi megszállott, de neked sem kell a szomszédba menned egy kis átszellemültségért. Sok közös van bennetek? 

Hallottam egyszer egy nagyon jó mondást, meg is jegyeztem: az élet arra való, hogy valamire feláldozzuk. Szerintem Kálmán így van vele. És én is. És talán az is közös, hogy a film vége felé ő is kicsit jobb belátásra tér, visszavesz. Én is úgy vagyok most, hogy némileg lenyugodtam, és jobban tudok gazdálkodni abból, ami jön. 

Miért? 

Tavasszal nem voltam igazán jól. Hogy is szokták ezt mondani? Volt egy epizódom. De hála istennek kijöttem belőle, és nagyon várom az őszi évadot, feladatokat. Ez – meg egyébként már a Covid is – sok mindent átírt bennem. Egyrészt akkor, amikor egyik pillanatról a másikra nyolcvannyolc előadásom maradt el. Aztán akkor, amikor az élet csodálatosan elkezdte elrendezni a dolgokat, és mégis lett némi bevételem. És leginkább akkor, amikor hatosból visszakapcsolva hármasba, láttam kitavaszodni a kertünket, virágba borulni a meggyfát. Valami olyasmire jutottam, hogy nem muszáj ragaszkodni ahhoz, hogy az ember mindenben az első legyen. Ezt egyébként Kálmán is eléggé nehezen engedi csak el. 

Régen ilyen voltál? Foggal-körömmel ragaszkodtál?

Mondhatjuk. Huszonöt évig nem nagyon mondtam nemet semmire. Nem mertem, mert úgy gondoltam, ha nem vállalok el mindent, akkor egyrészt éhen fogunk halni, vagy ami még rosszabb, a kutyának sem fogok kelleni. (Nevet.) Színészként sosem éreztem magam biztonságban. Igaz, ez eleve ilyen szakma, egy szabadúszó színész csak akkor dolgozik, ha hívják valahova, és csak annyit keres, amennyit dolgozik. Nincs tb, és nem is rá írják a színházi programot. Mostanra valahogy elkezdtem nem félni ettől. És ma már csak az van bennem, hogy ha valamit elvállalok, abban legyek benne száz százalékig, csináljam meg a legeslegjobb tudásom szerint, de már nem ugrom mindenre. Kálmánnak meg van szíve, de egy önmagával is könyörtelen hülye, aki elhanyagolja a fiát, mindent. A film végén viszont ott a felismerés: hátrébb lép egyet, és a csapatot átadja a fiának, ami színészként és magánemberként is passzol az én állapotomhoz.

 

A filmet nézve kicsit olyan érzésem volt, mint amikor az ember egyben befalja a kedvenc sorozatának legújabb évadát: nagyon tetszett az atmoszféra, amit teremtettetek. ­Valahogy olyan téren és időn kívüli ez a sztori, nem? Mintha nyolcvankettőben járnánk, a szektorlabdásoknál minden lassú, régi, de más jelenetekből kiderül, hogy nem a nyolcvanas években vagyunk. 

Tudod, mi a durva? Hogy a szektorlabdások tényleg ilyenek. A forgatás kapcsán sokat voltunk köztük, lementünk egy igazi versenyre, Maroslelére, és be is neveztek minket. És ez ilyen, ilyen téblábolós műfaj. Nem olyan, hogy szaladunk tovább, hanem olyan, hogy valaki tíz percig csiszolja azt a kis eszközt, amivel pöckölnek. A szektorlabdások igazi megszállottak, csodálatos, kedves, bájos, bolondos emberek, nagyon jó volt köztük lenni. Bízom benne, hogy nekik is fog tetszeni a film, és minden úgy hat, ahogy szeretnénk. 

Műfaji besorolása szerint ez a film romantikus sportvígjáték. Nekem mégsem a 2 × 2 néha 5 jutott róla eszembe, hanem A család kicsi kincse. Te hasonlítod másik filmhez?

Én igazából annak örülnék a legjobban, ha nem lehetne besorolni sehova, legalábbis nekem nem baj, ha nem lehet. 

Patrick Duffy, aki egy ponton kulcs-szerepet játszik a filmben, azt mondta tavaly Lami Juli kolléganőmnek, hogy neki úgy is átjött a humor, hogy egy csomó mindent nem értett a kontextusból, pláne a szektorlabdából. 

Hát, lehet, hogy többek közt ezért is vállalta el a felkérést. Mi is nagyon bírtuk őt, főleg azt, hogy az első pillanattól nyitott volt az együttműködésre. És a pénz miatt sem volt gond, pedig ez egy tévéfilmnek szponzorált film, minimális költségvetéssel. Patrick nyitottan állt hozzá, és a helyzetet is megértette. 

Van két, szerintem kulcsgondolat a filmben, és érdekelne, te hogyan viszonyulsz ezekhez. Az egyik, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt, a másik pedig, hogy ­láthatatlan szál köti össze a jókat.  

Ami az esélyeket illeti: én kaptam többet is, és ki is vívtam magamnak néhányat. Kaptam a családomtól is, a feleségemtől is. Azt nem tudom, megérdemeltem-e, de jó, hogy megkaptam. Az, hogy titkos szál köti össze a jókat, nekem túl romantikus gondolat, az viszont igaz, hogy itt van pár tökéletlen, de szerethető ember, aki nem különleges, helyesebben nem kiemelkedő, sőt, akár hendikepes, és mégis el tudnak érni valami nagy dolgot. Szerintem az különösen fontos gondolat, hogy kisemberként is lehet boldogulni, hogy kisembernek lenni is értékes dolog. 

Úgy képzelem, ezt a gondolatot színészként nem is olyan könnyű magáévá tennie az embernek.

Hát, az biztos igaz, hogy egy színész számára csak a pillanat létezik, és minden egyes alkalommal bizonyítanod kell, hogy vagy valaki. Darvas Iván mondta egyszer egy interjúban, hogy attól retteg egy-egy újabb munka, film, színházi premier kapcsán, hogy az olvasópróbán mindenki rájön, hogy ő tulajdonképpen egy kókler. Bennem is mindig ott dolgozik, hogy most fog kiderülni, hogy mindenkit átvertem egészen eddig. Nem tudok abból élni, amit letettem az asztalra, az mind múlt idő. Az számít, mit tudok most, ma. Olyan ez is, mint a sport. Ronggyá gyakorlod magad, aztán tíz másodperced van, hogy bizonyíts. 

Többször beszéltél róla, hogy nem dohányzol. Sőt, úgy fogalmaztál, hogy Scherer Péter nem gyújt rá. ­Miből csinálsz még presztízskérdést? 

Igyekszem nem késni. Az első társulatnál, ahol dolgoztam, belém égett, hogy késni erkölcstelen dolog. Egyébként Mucsi Zoli ilyen még. Ha ketten találkozunk valakivel, biztos lehetsz benne, hogy minket tíz perccel előbb ott esz a fene. Nem hányom a másik szemére, ha késik, de nekem jóleső erkölcsi fölényt ad, hogy magamat, a másikat meg az ügyet is megtiszteltem a pontosságommal.

Fotó: Bulla Bea