1895. április 3-án délután William Henry Theodore Durrant, a huszonhárom éves orvostanhallgató a húszéves tanítónővel, Blanche Lamonttal randevúzott. Elsétáltak abba a San Franciscó-i baptista templomba, ahol a fiatalember a vasárnapi iskola segédfelügyelője volt. A lányt akkor látták utoljára. Másfél héttel később Durrant egy másik lánnyal látogatott el a templomba. Az ő megcsonkított holttestét bent, egy szekrényben találták meg. A rendőrség átkutatta az épületet, és a harangtoronyban rábukkantak Lamont maradványaira is.
Durrant hosszú tárgyalását óriási érdeklődés övezte. Amire viszont senki nem számított: a bíróságot ellepték a nők, hogy élőben láthassák a jóképű gyilkost. Közülük is kiemelkedett Rosalind Bowers, aki virágokat küldött a férfinak. A nő a figyelem középpontjába került, az újságírók pedig a szomszédos székekről követték a bimbózó románcot. Így derült ki, hogy Bowers egyébként férjnél van, és hogy az ura elég morcos neje melodrámája miatt. Három év múlva a gyilkost felakasztották.
„A férfi iránti vonzalma Bowerst ahhoz a népes közösséghez köti, amelyet manapság – a rockbandáknak felkínálkozó lányok után – csak sorozatgyilkos-gruppiknak hívunk – írja a közösségről szóló könyvében dr. RJ Parker kanadai kriminológus. – Az elszántabb nők szinte bármire hajlandók, csak hogy kedvencük közelébe juthassanak. Feladják a munkájukat, a családjukat, elköltik a gyilkosra a pénzüket, átutazzák érte az országot. A legtöbb rajongó csinos és iskolázott, sokan már házasok, anyák, és számtalan esetben a jog vagy a pszichológia területén dolgoznak.”
ERŐS FÉRFI, GYENGE NŐ?
Hogy mi hajtja a sorozatgyilkos-gruppikat? Az egyik legkézenfekvőbb válasz a hübrisztofília, az erőszakos bűncselekmények elkövetői iránt érzett szexuális vonzalom. Könyvében RJ Parker külön kategóriába sorolja azokat a nőket is, akik a médiafigyelem miatt ostromolják a sorozatgyilkost, közben arról álmodoznak, hogy a történetükre lecsapnak a filmgyártók és a könyvkiadók. De azért a lélek végtelenül bonyolult, és még számtalan magyarázat lehet.
‒ Az teljesen emberi dolog, hogy művészeket, sportolókat, politikusokat piedesztálra emelünk, mert példaképekre szükségünk van. Aki viszont egy bűnözőért rajong, az tulajdonképpen kivonul a társadalomból, mert nem tartja magát a normákhoz ‒ magyarázza Róka László pszichoterapeuta, aki sokat foglalkozik a sorozatgyilkosok viselkedési mechanizmusaival. ‒ Ehhez hozzátartozik az is, hogy a világot az alapján a minta alapján modellezzük le, amit gyerekként kapunk. Ha az a mindennapos, hogy bántanak minket, vagy hogy a szeretteink, apa és anya erőszakosan viselkednek, akkor az válik bennünk a normává. Ez az egyik oldal. A másik az evolúciós pszichológiából ered, mert tény és való, hogy az emberiség fejlődése során a dominancia, a megfelelően időzített erőszakosság a túlélés záloga volt, és ezáltal vonzóvá vált. Sok múlik az egészséges önértékelésen, az érett személyiségen is.
– Gyakori, hogy amikor valaki szerelmes levelekkel bombázza az elítéltet, hisz abban, hogy ő majd megmenti az illetőt, mellette megváltozik, őt nem bántja majd. Az illető tisztában van azzal, hogy a másik fél agresszív, mégis belemenne egy bántalmazó kapcsolatba csak azért, hogy értékesnek érezze magát, igazolja a saját létét azzal, hogy ő majd gondoskodik egy félresiklott lélekről. Meglátja a gyilkosban az elesett áldozatot, aki gyerekként magára maradt a gonosz világban – folytatja a szakember. – Az is a gyenge önértékelésre vezethető vissza, amikor a valódi, szimmetrikus párkapcsolatban nem jártas, éretlen fiatalok azért írnak egy életfogytiglani börtönbüntetését töltő bűnözőnek, mert róla biztosan tudhatják, hogy nem fog csalódást okozni. Nem késik el a randiról, nem lesz hűtlen, és ebben az elérhetetlen kapcsolatban a levélírók sem bukhatnak el. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor valaki egy sztárért vagy egy kitalált karakterért bolondul.
Ezeknek a mozgatórugóknak a nagy része sokszor tudattalan marad az emberben. Róka László kiemeli még a holdudvarhatás jelenségét is, amikor az első benyomások alapján hajlamosak vagyunk az egész személyiséget megítélni.
– A leghíresebb sorozatgyilkosok, például Ted Bundy vagy Jeffrey Dahmer, egytől egyig jóképű, jó kiállású fiatalemberek voltak, jó beszélőkével. És ha látunk egy karizmatikus férfit, aki meg tudja kötni a nyakkendőjét, kevésbé feltételezzük róla, hogy szörnyeteg, mint ha, mondjuk, elhízva, slamposan jelenne meg, és közben fintorogna. Ezek a pszichopaták, akik ügyesen manipulálják a leendő áldozataikat, képesek arra, hogy a bírósági tárgyaláson is szimpátiát váltsanak ki az emberekből.
CICÁK, KUTYUSOK, MACKÓK
Phillip Carl Jablonski először kiskorú húgát molesztálta, később pedig megölte az élettársát. Tizenkét évet kapott. Bár túlsúlyával és ápolatlan külsejével aligha számított sármosnak, a női rajongók elárasztották levelekkel. Az egyikük, Carol Spadoni látogatni kezdte a börtönben, és hamarosan úgy döntöttek, összeházasodnak majd. Amikor viszont a férfit 1990-ben feltételesen szabadlábra helyezték, a nő arra kérte Jablonski felügyelőtisztjét, ne engedjék ki a gyilkost, mert fél tőle, és nem akarja, hogy hozzá meg a hetvenkét éves anyjához költözzön. A következő évben Jablonski mindkét nőt lelőtte, és végzett másokkal is. Később a börtönből számtalan honlapon adott fel apróhirdetést, amelyben levelezőpartnereket keresett. „Tizenegy éve vagyok a halálsoron. Elvesztettem a szívemet, odaadtam valakinek, aki nem vigyázott rá – írta. – Hogy miért válassz engem? Megértő vagyok, és szeretetre méltó, az emberek szelíd óriásként jellemeznek. Szeretem a cicákat, a kutyusokat, a papagájokat és a mackókat. Őszinte, érett barátságot keresek. Hiszek a második esélyben.”
