Az üdülőhelyek többségét két kategóriába sorolják: vagy romantikára vágyó pároknak, vagy kisgyerekes családoknak javasolják őket. De ki gondol a nagykamaszokkal meg félfelnőttekkel utazókra? Hát én! És jó szívvel ajánlom Spanyolország északkeleti csücskét.

Igazi ajándék a szülőknek, ha a gyerekek a tinédzserkoruk végén, húszas éveik elején is elutaznak a családdal. Egészen más műfaj ez, mint a kisgyerekes vakáció; már nem kell etetőszék, bili, utazóágy, és nem muszáj egész nap szórakoztatni, felügyelni, vigasztalni őket, viszont nem árt figyelembe venni a kívánságaikat. Például azt, hogy nem akarnak korán kelni, kevés programra hajlandók, mert inkább csak lógnának naphosszat a testvéreikkel, és hogy bármennyire is felnőttként élik a hétköznapjaikat, a családi nyaraláson ők gyerekek, akik finomságokra, vidámparkra, vizes élményekre vágynak. Ezért mentünk mi idén Katalóniába, ahol mind­annyian­ többet kaptunk, mint amire számítottunk. 

HEGYRŐL A VÍZBE

A katalánok függetlenedési törekvése évek óta a híradások visszatérő eleme. 2017 októberében népszavazást is tartottak, amit a spanyol alkotmánybíróság törvénytelennek minősített, éppen ezért a rendőrség nagyon keményen lépett fel, több százan megsebesültek, szavazatok millióit semmisítették meg. A helyi lakosokkal beszélgetve úgy tűnik, nem mindenkiben egyforma a nemzeti öntudat; a többség elsősorban katalánnak tartja magát, másodsorban spanyolnak; de van egy masszív réteg, amely sértőnek találja, hogy az útlevelén Spanyolország neve áll. (Muszáj hozzátennem, hogy pont akkor voltunk ott, amikor a foci-Eb döntője zajlott, és miután nyertek a spanyolok, Katalónia ide vagy oda, sok-sok ember az utcán énekelt, vonult, lengette a spanyol zászlót.) 

Barcelona megér egy külön cikket, ezért most inkább a többi, vidéki látnivalóról fogok mesélni. Bár a gyerekeink csak a haverjaikkal szeretnek túrázni, egy kirándulásra sikerült rávenni őket; a katalán Pireneusok népszerű útvonalát követve, a Cadí-Moixeró Természeti Park leglátványosabb pontjára gyalogoltunk fel. Végig jól járható, kellemes meredekségű út vezet a fenyőerdőn keresztül, hogy végül egy függőleges sziklakaréjjal körülölelt hatalmas tisztásra érkezzünk, ez a Prat de Cadí. Amikor ott jártunk, népes tehéncsorda legelészett békésen, kolompjaikat már messziről hallani lehetett. 

A nyaralás egyik felét a Costa­ Braván, vagyis a Barcelonától északra fekvő „vad parton” töltöttük. Ez a régió az olcsóbb úti célok közé tartozott a kilencvenes években, tömegével jöttek ide a buszos csoportok, de ma már árnyaltabb a kép, sok az elegáns szálloda, étterem. Vad partról beszélünk, és valóban inkább kavicsosak, sziklásak a strandok, gyorsabban mélyül a víz, így kevesebb a kisgyerekes család, viszont ragyogóan tiszta a víz. Mi Calella de Palafrugellben laktunk, ez egy csendes, kedves, elegáns kis település, a tengerpart fölötti sétányon reggelente remekül lehet gyalogolni, amíg az álomszuszékok szenderegnek. A hét másik felét a Costa Dauradán, vagyis az „aranyparton” töltöttük, Barcelonától délre, itt a strandok homokosak, sekélyebb és melegebb a víz. Salou volt a bázisunk, egy igazi pörgős, bulis üdülőváros, ahol esténként hömpölyög a tömeg az utcákon és a parti sétány égig érő pálmafái alatt. 

CSIPETNYI KULTÚRA

Túlzásba esni nem szabad, de néhány hangulatos település belefér útközben vagy esténként. Girona­ mindenképp megér pár órát: az óváros macskaköves sikátorai, az Onyar folyóban visszatükröződő tarka házak, a városfal, amin végig lehet sétálni, és a közel ezeréves múltra visszatekintő székesegyház, melynek lépcsőin a Trónok harca sorozat emlékezetes jeleneteit forgatták. Nem szabad kihagyni Besalút, ahol visszaugrunk a középkorba, és álmélkodhatunk a 11. században épült, harminc méter magasban feszülő kőhídon, Begurban pedig a legjobb a város közepén álló hegyre felsétálni, mert csodás panoráma nyílik onnan. 

Figueresszel előre kell tervezni, mert a Dalí Színház és Múzeumba csak időben lefoglalt jeggyel lehet bejutni. Gimnazista koromban rajongtam Salvador Dalíért, aztán a lelkesedés alábbhagyott, de most boldog vagyok, mert ismét közel kerültem ehhez a zseniális őrülthöz. Már maga az épület tekintélyt parancsol: a mélybordó falakat arany díszek pettyezik, a falak peremén ember nagyságú kőtojások vannak, a bejárat fölött női szobrok, fejükön hatalmas bagettel. A tekintélyes épületben valóban színház működött, a festő tizenöt éves volt, amikor a falai között az első képeit kiállították, ám a spanyol polgárháború idején a jelentős része leégett. Dalí úgy döntött, saját víziója alapján új életet lehel a romokba, szeretett volna egészen különleges élményt, „színházi álmot” nyújtani a látogatóknak. A múzeumot 1974-ben nyitották meg, ez ma a legnagyobb Dalí-gyűjtemény. Nemcsak a művész festményeit, de egyéb alkotá­sait is megcsodálhatjuk itt, és leróhatjuk kegyeletünket a sírja előtt. 

JÁTSZANI IS ENGEDD

Amikor azt hiszi az ember, hogy már rég kinőttünk a vidámparkozásból, akkor kiderül, hogy ebből nem lehet kinőni. A Salouhoz közeli­ ­PortAventura World Dél-­Európa legnagyobb élményparkja, 1995-ben nyílt meg, azóta folyamatosan bővül, szépül, fejlődik. A vízi élményparkrészt kihagytuk, mert úgy gondoltuk, egyébként is egész nap fürdünk, és elég időt akartunk hagyni a másik két parkra. Érdemes nyitásra érkezni, mert sok a látványosság és nagy a tömeg, de ezzel le is tudtuk a hátrányokat, ideje átadni magunkat a varázslatnak! Az egész hatalmas területet foglal el, és csodálatos a növényzet, akár arborétum is lehetne. Nemcsak egyszerűen­ egymást követik az attrakciók, hanem közben körbejárjuk a földet. Kínában a nagy falon gyalogoltunk, mellettünk műpandák játszottak, és itt ülhetnek fel a bátrak a Dragon Khan hullámvasútra, ami a nyolc teljes átfordulással jó sokáig tartotta a világrekordot. A vadnyugaton tipikus faházak, bárok, szalonok között vezet az út, a Grand Canyon sziklái­nál vizes attrakción frissülhetünk fel. Délutánra bejártuk a Távol-­Keletet; Indiana Jones nyomába eredtünk; Mexikóban és Polinéziában kalandoztunk, mindenhol ­autentikus zene szólt, tökéletes illúziót teremtettek, és kedvünkre válogathattunk a különböző durvaságú hullámvasutak, ringlispílek, tornyok között. 

Örömmel figyeltem, ahogy a felnőtt gyerekeim percek alatt vedlettek vissza tízéves önmagukká; fáradhatatlanul álltak sorba a kedvenc hullámvasútjaikhoz, sikítottak szabadeséskor, és nevettek rajtunk, amikor mindannyian csuromvizesen másztunk ki a kenukból. Az extrém hullámvasutakra csak a gyerekek neveztek be, addig mi ellátogattunk például Angkorvatba, ahol tutajokon békésen csordogáltunk körbe, eleinte életnagyságú kőelefántokra célozva a vízipisztollyal, majd a többi tutajból lövöldöző idegen középkorú családapákra és családanyákra. 

Délután négykor nyitott a Ferrari Land, ami egyszerre repített Olaszországba és a bokszutcába. Van itt négydimenziós mozi, az egyikben Ferrarival szeltük át a világot, a másikban a Forma–1 különböző versenyeit jártuk be, de a fő attrakció a Red Force. A szerelvények öt másodperc alatt gyorsulnak fel száznyolcvan kilométer per órára, fellövik őket a száztizenkét méter magas toronyba, majd onnan zúgnak le, fél perc az egész. Nincs az a pénz, amiért én egy ilyenbe beülnék, de a gyerekeim azt mondták, életük élménye volt, szóval lehet, hogy jövőre is ide kell utaznunk, mert akkor megint csatlakoznak hozzánk.

Fotó: Profimedia.hu, Getty Images, Europress/Afp, Joshua Kettle / Unsplash

Galéria | 5 kép