Jó társ
Jövőre lesz harminc éve, hogy együtt vagyunk a férjemmel, és nem lehetek elég hálás azért, akivé mellette váltam, ahogy együtt formálódtunk. Ez nem csupán férfi-nő kapcsolat, hanem szövetség, amelyben annyi mindent teremtettünk együtt – felelősséggel is tartozunk mindezekért. Tavaly elvesztettük a férjem édesanyját. Látni őt a nagybeteg anyukáját ápolni, és megélni vele a gyászt, elképesztő érzelmeket mozgatott meg bennem, korábban ismeretlen árnyalatait fedeztem fel a személyiségének. Minden valaha volt vagy jelenlegi hülyeségünk mellett olyan erős a véd- és dacszövetség kettőnk között, ami reményeim szerint fontos minta a gyerekeink számára.
Elég jó anya
Nagyon zavar a mai világban, amikor nők egymást bántják, kritizálják az anyaságuk megélése, a nevelési elveik miatt. Elég fiatalon lettem anyuka, akkor ez még nem volt jellemző, talán ennek is köszönhető, hogy az ösztöneim után mehettem. Például hiába mondták, hogy nem leszek alkalmas a szoptatásra, mindhárom gyerekemet elég ideig tudtam táplálni, ebben senki sem ingathatott meg. Soha nem gondolok magamra szuperanyaként, de azt érzem, hogy a saját, jelenleg teljesen másféle törődést igénylő (húsz, tizenöt és hatéves) gyerekeimnek én vagyok a legjobb anyukája.
Zenekari tag
Azt hiszem, erre mondják, hogy ez eleve elrendeltetett. Apukám autodidakta módon zenélt, megzenésített verseket adott elő munkahelyi ünnepségeken, névadókon, úgy nőttem fel, hogy otthon is gitározott, énekelt. Bár már négyévesen felmentem mellé a színpadra, konkrétan zenekart sosem akartam, igaz, mindig elvarázsolt az együtt zenélés öröme, a ceglédi gimnáziumi kórusban évekig énekeltem. Aztán az első gyermekem, Beni születése után elkészült az első zenei albumom. Majd még egy. A harmadikra megalakult a Farkasházi Réka és a Tintanyúl, és azt vettem észre, hogy egy zenekarral állok a színpadon. Nem ment mindig egyszerűen, nehezen jött az áttörés. De egy nap – nem várva mástól a csodát – a kezembe vettem a zenekar sorsának alakítását. Nincs megalkuvás, a minőségből nem engedünk, és mindig igyekszünk egy-egy lépcsőfokkal feljebb lépni.
Mesekönyvíró
Nagyon szeretem a meséket, ami tiszta szerencse, hiszen az elmúlt húsz évet végigmeséltem otthon. Többször előfordult, hogy különböző antológiákhoz felkértek egy-egy konkrét mese megírására. Majd, amikor elkészült az Életmesék című albumunk, felvetődött, hogy legyen ez egy mesekönyv melléklete, szülessen tehát minden dalhoz egy történet. Egy kortárs gyerekkönyvíróval már javában egyeztettem erről, amikor hirtelen azt éreztem, én szeretném megírni ezt a könyvet. Kicsit pironkodva vallottam be a szerzőnek, aki nem sértődött meg, mert a beszélgetéseink alapján ő is erre jutott. Innentől a gondolatok életre keltek bennem, azóta megszületett a Társasjáték című kötetem is. Rájöttem, hogy igazából minden koncerten történeteket mesélek, és a drámapedagógiai diplomám szintén efelé terelt.
Önmagam
Talán a harmadik gyerekem születése után kezdődött a változás. Addig nagyon sokat ártottam magamnak azzal, hogy túl közel engedtem mások véleményét. Majd átkattant bennem valami. Ma már olyan helyzetekben, ahol korábban hónapokat rágódtam egy döntésen, könnyű szívvel tudok akár nemet is mondani. Felfedeztem, hogy többre vagyok képes, mint gondoltam. Például büszke vagyok arra, hogy második éve újra az életem része a rendszeres edzés: hetente háromszor ott állok a teremben, ha esik, ha fúj. Csak azt sajnálom, hogy erre a magabiztosságra nem éreztem rá hamarabb, most viszont nem engedek belőle, mert így lettem és vagyok igazán önmagam.
Fotó: Papp Éva, Bódis Krisztián, Fotocentral / Ambrus Marcsi
