Szinte éget a késő nyári nap, úgyhogy amikor kigyönyörködjük magunkat a csodaszép kapolcsi panorámában, az ízlésesen és visszafogottan átalakított parasztház hűvösébe menekülünk. Kondor László a vietnámi háború után beutazta a világot, de Chicago volt a szíve csücske: az ebédlő falain is az ottani felhőkarcolók bámulatos fotói függnek.
Chicago igazán jó város. Amikor visszajöttem Vietnámból, egy felhőkarcolóban laktam, a John Hancock Centerben. ­Akkoriban ez volt Amerika legmagasabb épülete. Jópofa volt, mert amikor a felhők beúsztak a Michigan-tó felől, a nyolcvankettedik emeletről le kellett szólnom a portára, hogy kell-e esernyő, mert azon a magasságon már tulajdonképpen a felhőben laktam. Nagyjából harminc évig éltem ott, de közben rövidebb időszakokat eltöltöttem Alaszkában, Hawaiin, Washingtonban és New Yorkban is.

Melyik volt a legjobb?
Chicago olyan, mintha Amerika szíve lenne. Ha viszont zajt, kultúrát, pörgést akar az ember, akkor New York. Ám a zajtól ott tényleg meg lehet bolondulni, mert New York valóban soha nem alszik, éjszaka is dübörög. Ott szinte nem is lehet akcentus nélküli angolt hallani, mert mindenki külföldi. Mindenki oda megy tanulni, meggazdagodni, gyönyörű és sikeres akar lenni. Igazi tülekedés van. És ez a tülekedés, a verseny sokszor a legjobbat hozza ki az emberből.

Visszavágyik néha?
Már nem. Olyan boldog vagyok itt, mint egy malac a pocsolyában.

Hogy telnek a napjai?
Felkelek, játszom a macskákkal, megnézem a híreket, aztán meg jól felidegesítem magam rajtuk. A feleségemmel, Lindával sokat főzünk. Szeretjük az olasz konyhát. Gyakran kertészkedem, de ebben egy héten egyszer besegít Lajos, egy székely ember. A feleségemmel nem tudnánk már ezt a kertet fönntartani. Lajossal konzultálunk, néha még veszekszünk is. Általában igaza van… Meg hát egy székellyel nem könnyű vitatkozni. De arany ember. Nagyon rendes.

Harcol önben az európai és az amerikai identitás?
Nem. Mindegyikből a legjobbat próbálom ötvözni magamban. Nézze, nyolcvanhárom éves vagyok. Vénember. 1956-ig Erdélyben és Magyarországon nevelkedtem. Apám jogász volt, de abban a rendszerben nem érvényesülhetett, úgyhogy a vasútnál dolgozott. Mindig költöztünk. Aztán a forradalomban a bátyám golyót kapott, szerencsére nem ért szervet és csontot a lövedék, én pedig többedmagammal levertem egy vörös csillagot egy épületről. Apám tudta, hogy bajunk lesz ebből, és elküldött bennünket. Becsomagoltatta velünk a bizonyítványunkat is, így hagytuk el Magyarországot a bátyámmal. Fogalmunk nem volt, mi fog velünk történni. Ami viszont hihetetlenül kellemes meglepetésként ért: a nyugati világ szinte állva tapsolta a forradalmárokat, és rengeteg segítséget kaptunk. Egy ausztriai menekülttáborban kötöttünk ki, amit egy volt orosz laktanyából alakítottak át, és végül Innsbruckban fejeztük be a gimnáziumot. A bátyám Rómába ment aztán tanulni.

Ön meg pszichológiát hallgatott.
Egy szemesztert töltöttem csak a pszichológia szakon, mert amikor a békák boncolásához érkeztünk, hanyatt-­homlok elmenekültem. Utána politológiát tanultam. De Ausztriában fantasztikus hatások értek. Amikor a bátyámat meglátogattam Bécsben, éppen advent volt. A sötét Budapest után én annyi fényt még soha nem láttam. Az is fura volt, hogy a rendőrök nem vegzálnak. Budapesten folyamatosan tartottunk a rendőröktől, és hosszú évek kellettek, hogy úgy tudjak elmenni mellettük, hogy nem szorult össze a gyomrom. Amikor még Kaposmérőn laktunk, ahol apám állomásfőnökként dolgozott, nem volt televíziónk, rádiónk, merthogy nem volt bevezetve a villany sem. Ausztriában fedeztem fel a zene csodáját is. Először zenész szerettem volna lenni, de persze botfülűnek bizonyultam. Aztán írni akartam. De a magyart már kezdtem elfelejteni, a németet nem tanultam meg tökéletesen, Amerikában pedig még egy új nyelvet el kellett sajátítanom. Van egy teóriám is ezzel kapcsolatban. Azért lett annyi magyar fotós Amerikában, mert nem beszéltek tökéletesen angolul, a fotózáshoz viszont nem kellett nyelvtudás. Én is nagyon megszerettem a fényképezést. Sosem felejtem el, az általános iskolában, Kaposváron egy tanárom, Gyenes Zoltán arról beszélt nekünk, hogyan lesz valakiből alkotó ember. Azt mondta, az alkotó ember olyan, mint egy tyúk. Rózsika néni kiteszi a kertbe, ad neki egy kis kukoricát, a tyúk meg egész nap kapirgál. És aztán eljön a pillanat: a sok kapirgálás után megszületik a tojás is. Így bukkan rá az alkotó ember a tehetségére. Velem is ez történt.