Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. 

Ezúttal egy kétségbeesett nagyszülő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert szeretne segíteni unokáján, aki nem érzi jól magát otthon.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Unokám ötéves, okos, jó mozgású leány. Már második éve óvodába jár, őszi születésű, évvesztes. Délután mindig utolsó, ő akar maradni, amíg csak lehet, alig lehet onnan elhozni. Mikor aztán mégis elindul vele az anyja hazafelé, az addig nyugodt kislány hisztizik, grimaszokat vág az anyjának, és előfordul, hogy végigordítja az utat. Pedig otthon mindene megvan, nagyon szeretik a szülei, soha meg nem verik.

Igaz, hogy édesanyja – aki tanárnő, s ezért sokszor fáradt – türelmetlen. Ilyenkor szokott vele kiabálni. Még mindig bilizteti a kislányt, nem engedi a vécét használni, pedig angolvécé van a lakásban. Kényelmes, kertes házban élnek. Én látom, hogy valami nagyon rossz a gyerek számára, de nem tudok rajta segíteni. Ha együtt vagyunk, nagyon sokat játszunk és mesélek. Ezt szereti.

Vannak témák, amelyekről nem akar beszélni, az otthonnal, az anyával kapcsolatban. Ha ilyesmi szóba kerül, mérges és szomorú. Az apja azt mondja az anyjának, hogy „te vagy a pedagógus, neked jobban kell értened a gyerekneveléshez”. Tanácsoltam már, hogy menjenek pszichológushoz, de az anya ezt határozottan elutasítja. Mit lehetne lenni, hogyan segíthetnék a kisunokámon?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Unokáját én semmiképpen nem mondanám évvesztesnek, inkább évnyertesnek. Még egy évvel tovább játszhat szabadon, otthon és a szeretett óvodában – ami ebben az életkorban a gyerekek számára a legfontosabb, legfejlesztőbb tevékenység.

Az érzelmileg elérhetetlen szülő

Jó, hogy jó az óvoda, hogy jó ott lenni, hogy – feltehetőleg – az óvónőkben vagy valamelyik óvónőben valamiféle anyapótlékot is talált a kislány. Ugyanakkor igaza van, hogy ez a magatartás valamit jelez, valaminek a tünete. Feltehetőleg olyasmit fejez ki, hogy „látod, itt jó nekem, itt jól érzem magam, itt szeretnek, itt nem veszekszenek velem, itt ráülhetek a kisvécére” – és még ki tudja, mi mindent.

Ezekben a hisztikben, grimaszokban vagy ordításokban ugyanakkor még egy anya iránti, nem csituló igény is kifejeződik. Mondhatnám, hogy ez egy harci forma; az unokája küzd az édesanyja figyelmének, érzelmi jelenlétének, szeretetének, oldott kedvességének elnyeréséért, úgy, ahogy tud – persze, felnőtt szemmel nézve nem a megfelelő módon.

Azt is mondhatnám – az anya felől nézve a dolgot –, hogy „szakmai ártalom” idézi elő ezt az érthető helyzetet. Ha valaki egész napját gyerekek között – „idegen” gyerekek között, amire a saját gyerek módfelett féltékeny – tölti, valóban fáradtan kerül haza, és rosszul (a laikusoknál rosszabbul) viseli az újabb gyerek okozta fáradalmakat.

Kapcsolódó: „Adjam vissza, ha rám csap a gyerek?” – Vekerdy Tamás válasza

Mert – mint ezt mindnyájan tudjuk – a gyerekek nagyon fárasztóak is tudnak lenni (miközben az is igaz, hogy máskor meg ők töltenek fel energiával bennünket). A gyerekekről joggal mondhatjuk el, hogy időnként, egy egész napos együttlétben – és minél kisebbek, annál inkább – vérünket is kiszívják, húsunkat is lerágják, s ezért természetes, hogy időnként meg kell szabadulnunk a gyermeki (a csak gyermeki) társaságtól és magányban vagy felnőttek között ki kell pihennünk magunkat.

Sokszor éppen ez hiányzik a pedagógus édesanyáknak, és rossz, kínzó, örvényszerűen beszippantó helyzetbe kerülnek, amelyikben elveszítik türelmüket, és maguk is szenvednek ettől. Családonként más és másféle kiutakat lehet keresni ebből a csapdából, apák, nagyszülők, barátok közreműködésével…

Biliztetés

Ami a biliztetést illeti, ennek nem ismerhetjük a hátterét. Lehet, hogy a kislány nem akarja még a számára túl magas angolvécét használni, nem akar egyedül a vécére menni, fél a lehúzás zuhogó hangjától, vagy más ilyen oka van – a gyerekből fakadó oka – a biliztetésnek. Ha ez nem igaz, ha az anya „fél” vécére engedni a kislányt, akkor valóban jó lenne megnézni, hogy mi lehet ennek az oka.

Amikor a szülő „fél a lelepleződéstől”

Kicsit nyugtalanít, hogy azt írja, a mama határozottan elutasítja a tanácsadás igénybevételét. Mert bár Magyarországon tényleg van még előítélet a különböző tanácsadó szolgálatokkal szemben, de ez, tapasztalatom szerint, eloszlóban van. És az anyák általában sokkal rugalmasabbak ebben a kérdésben, és sokkal könnyebben igénybe veszik szakemberek segítségét.

Viszont aki maga is úgy érzi, hogy vele van valami baj – még ha ez tudatosan nem is vallja be magának –, az nagyon határozottan szokta elutasítani a pszichológust vagy más segítő szakembert, azt is mondhatnám, hogy tudatlanul „fél a lelepleződéstől”.

Pedig nincs igaza, mert nehéz, feszült helyzetekben, a család egész légkörét megrontó helyzetekben a szakemberek tudnának segíteni, méghozzá úgy, hogy – mint ezt gyakorlati példák mutatják – azon is segítenek („leleplezés” nélkül), aki eredetileg félt, nem akart hozzájuk fordulni, a segítségük igénybevételét mereven elutasította. E segítség nélkül viszont tovább romolhat nem csak a kislány helyzete és állapota, hanem az egész család atmoszférája és az édesanya helyzete is.

Hogyan segítsünk?

A kislány azt akarja kimutatni – „rosszalkodásával” is —, hogy neki hol jó, hogy neki mire van, mire volna szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát otthon is, és számára annyira fontos édesanyjával is. Próbáljuk megérteni ezt a viselkedésnyelvet – és próbáljunk valódi választ adni a kislány kimondatlan kérésére, kérdéseire. („Mitől és mikor lesz nekem veled is jó, anya?”)

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2001/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images