Noha általában sikerrel küzdök meg vele, most mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, és előtört belőlem a mindenkiben ott lappangó peda­gógus.
– Talán pont ez a probléma, drágám, hogy sehova sem tetted, ezért nincs is sehol. Tedd mindig valahova, és akkor ott lesz. Javasolnám, hogy tedd mindig a helyére, mert ott könnyű megtalálni.
– Félreértesz, Tati, itt nem a sehován van a hangsúly, hanem hogy a könyvet nem én tettem el, hanem valaki más, és én ezért nem találom. Én tényleg sehova sem tettem a könyvet, hanem valaki más tette valahova, csakhogy én nem tudom, hogy hova.
Berninek igaza van, a családunk tele van lakberendezőkkel, akik mindig jobb és jobb helyeket találnak a dolgoknak. A napjaim általában krónikus időhiányban telnek, legalábbis én így élem meg, és kevés dolog bosszant jobban, mint amikor kutatnom kell valami után, amiről pedig biztosra vettem, hogy megvan.
A szokásos forgatókönyv ilyenkor az szokott lenni, hogy idegesen föl-alá rohangálok otthon, míg a feleségem végül megkérdezi, mi van velem, erre én elmondom, hogy mit keresek, amire ő azt mondja, hogy „ja, én azt átraktam ide meg ide”. Amikor pedig megkérdezem, miért, azt feleli, hogy azért, mert ahova én raktam, ott rendetlen volt. Ilyenkor hiába magyarázom neki, hogy a rend egy szubjektív fogalom, ami csak az ő fejében létezik, hajthatatlan marad.
Egyébként, ha igazán őszinte akarok lenni, a rend valóban nem csak egy szubjektív fogalom, vannak abszolút objektív ismérvei, amiről könnyen megbizonyosodhat bárki. Nem sokkal azután, hogy Berni a könyvét kereste, amit ő sehova sem rakott, megyek be a hálószobánkba, és látom, hogy Berni ott fekszik az ágyunkban, és a kedvenc könyvét olvassa. Úgy érezte, a helyzet magyarázatra szorul, ezért még mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött.