Múlt péntekre egy civil társadalmi csoport ezer embert hívott össze azzal a céllal, hogy együtt nevessenek – férfi – akat, nőket és gyerekeket vegyesen. Kicsit furcsállottam, nagyon szokatlan gondolat volt, hogy az emberek együtt hahotázzanak az utcán. Mert otthon persze bátran kacarászhatnak, az mindenkinek a magánügye, de ha mindez kikerül a közösségi terekbe, akkor ennek nyilván jelentősége van. És valóban, az esemény szervezőinek „hátsó gondolata” az volt, hogy így szeretnének hozzájárulni a gyógyulásunkhoz, egyéni és társadalmi szinten egyaránt, hiszen a nevetés gyógyít. A civil közösség úgy gondolja, óriási szükségünk van erre, mert nagyon rossz egy megosztott országban élni, ahol élesen és kapcsolódás nélkül válnak szét társadalmi csoportok. Ennek pedig súlyos következménye van, az egy helyben toporgás. Ezt csak párbeszéddel lehet meghaladni, azzal, ha közös érdekeinkre, értékeinkre támaszkodunk. Nem írom le a civil csoport nevét, nehogy azzal vádoljanak, hogy bárkit is népszerűsíteni kívánok, és nem is őket szeretném kiemelni, hanem magát a gondolatot. Azt az egészen másféle megközelítést, ami ebben az akcióban megnyilvánul. „Normál” üzemmódunkban ugyanis mindig a hibát veszszük észre, a rosszra áll rá a szemünk, azt keressük, és közben azt gondoljuk, hogy úgy válhat valami jobbá, ha ezt a rosszat kijavítjuk. Ennek a gondolatmenetnek azonban az a következménye, hogy a nehézségeink felnagyítódnak, szinte már csak a negatívumokat látjuk, mert ezekre figyelünk és azt a nagyon sokféle értéket és erőforrást, ami körülvesz bennünket, már egyáltalán nem. Pedig a rosszból nem lehet továbblépni, csak abból építkezhetünk újra, amink még van, ami még mostanra is megmaradt nekünk. Minket, magyarokat gyakran ismernek úgy, hogy pesszimista nép vagyunk. (A hamarosan elkészülő boldogságtérképből erre vonatkozóan is adatokat nyerhetünk majd, erről részletesen következő lapszámunkban olvashatnak). Van ennek alapja, vesztett háborúink, levert forradalmaink történeteinek sora olvasható históriás könyveinkben. Pedig egyetlen levert forradalmunk után sem lett a világ ugyanolyan, mint azelőtt volt. Nem lett tökéletes, de megváltozott. Ki tudjuk-e hangosítani a változásoknak a pozitív oldalát, és megadjuk-e ezzel magunknak azt a lehetőséget, hogy átéljük, vagy csak egyáltalán észrevegyük az „én csináltam”, az „én értem el” élményét. Mert a boldogságunk (nevetőkedvünk) sok mindentől függ, de attól is, hogy mennyire tudjuk kézben tartani, irányítani a saját életünket. Ezért nem mindegy, hogy ki tudjuk-e húzni a „jó” szálakat a „nagy” történelmünk és a saját kis magántörténeteink bonyolult szövedékéből. Át tudunk-e kapcsolni „nevető üzemmódba”, mert ezzel indulhatunk el lassan-lassan a gyógyulás útján.

Szerző: Rist Lilla