Napra, órára és percre pontosan be van osztva az időd. Ezt abból is tudom, ahogyan ezt az interjút egyeztettük. Hogyan viseled?
Alapvetően szeretem. Viszont az elmúlt három hónapban szembesültem azzal, hogy anyukaként felkészülni egy szerepre – egyelőre legalábbis így látom – szinte lehetetlen. A volgai német szöveg elképesztő koncentrációt igényel, és a nő, akit alakítok, folyamatosan beszél, hiszen ez főszerep. Nagyjából ötven jelenetet kellene megtanulnom úgy, hogy mire elkezdődik a forgatás, a nyelv és a szöveg már a tudatalattimban is ott legyen. Hogy álmomból felébresztve is tudjam.

Mindennap van nagyjából másfél órám, amikor a gyerekek délután alszanak, ezt az időt fordítom tanulásra.

Persze, el tudok menni, mert van segítségünk, de annyi a dolgom, hogy egyszerűen alig jut időm bármi másra. Közben áriákat is el kéne sajátítanom, mert operaénekest alakítok, és ismernem kell ezeket, hogy képes legyek eljátszani, hogy én énekelem őket. És van egy Schubert-zongoradarab is, amiből nagyjából egy perc kerül majd be a filmbe, azt is meg kell tanulnom. Ez az egész annyira nehéz, hogy úgy érzem, csak tologatom magam előtt. Mind olyan feladat, amelyekhez nem tudok mihez visszanyúlni, mert teljesen újak számomra.

Gretának, akit játszom, a film elején meghal a hétéves kislánya.

Lelkileg, nyelvileg, mindenhogyan rendkívül bonyolult szerep. Ehhez képest a Testről és lélekről vagy a szlovák film, amelyben egy nehéz sorsú özvegyet játszottam, könnyűnek tűnnek. A családomat sajnos nem kerülték el a betegségek, a tragédiák, és néha arra gondolok, vagy azt merem remélni, hogy nekem nem lesz ilyen szomorú sorsom, engem megkímél tőlük a való élet.

Viszont most jön az a nem várt fordulat és az a bizonyos második kör, amiről az interjú bevezetésében beszélek. Hogy ugyanis ezt a forgatást elhalasztották, mert a rendező infarktusgyanúval kórházba került. Ezt hogyan éled meg?
Már többször előfordult a rendezővel, hogy megszédült és rosszul lett, úgyhogy az orvosa azt mondta, nem érheti stressz. Anélkül pedig nem lehet forgatni. Az a legstresszesebb dolgok egyike. Én pedig szinte nem is tudom, mit érezzek. Mindenki azt mondja, és szerintem is igaz, hogy megkönnyebbültem, mert több időre van szükségem ahhoz, hogy fel tudjak készülni. Az elmúlt hetek így is csak erről szóltak, mégsem voltam készen. Olyan, mintha megint a Jóisten vigyázott volna rám.

Borbély Alexandra (Fotó: Zsólyomi Norbert)

Visszatérve az előbb felsorolt filmjeidre, azt hihetnénk, a derűs alaptermészetedhez vidámabb szerepek illenének. Vagy pont ez a színészmesterség lényege?
Egyrészt igen, erről szól a színészmesterség, másrészt februártól Goldonit fogok próbálni Ascher Tamással a Katonában, szóval látom a fényt az alagút végén. Annyira várom, hogy lehessen nevetni és nevettetni. Tudom, ezt már sok interjúban elmondtam, de

én úgy indultam, hogy a Besenyő családdal szórakoztattam a szüleimet és a szomszédokat, akik esténként átjöttek hozzánk.

A szavalóversenyekre is mindig úgy választottam szöveget, hogy nevessen a közönség. Így kezdtem, és remélem, egyszer visszacsatlakozom erre a vonalra. De nem akarok se panaszkodni, se hálátlan lenni, mert ezek igazán nagy kihívások, megmutatják, még mire vagyok képes.

Ez a volgai német nem hagy nyugodni. Tudsz egyáltalán németül?
Szerencsére abból érettségiztem, és egész gyerekkoromban tanultam, és bár nem szerettem volna vele többet foglalkozni, most nagyon jól jön. A volgai német pedig olyan, mintha németül beszélnék orosz akcentussal, de a hangzása egy kicsit a jiddisére hasonlít. Megmutatok neked egy passzust.

De kár, hogy az olvasók ezt nem hallhatták! Tényleg olyan. Fantasztikus, hogy csinálod? Tréningez valaki?
Valaki felmondta nekem az egész szöveget, ennyi a segítségem. Ez egy holt nyelv, néhány ezren beszélik Hannover környékén és Venezuelában. Meg ne kérdezd, hogy kerültek oda!

Szóval holt nyelven tanulsz egy filmfőszerepet, miközben kétéves ikreid vannak. Bármikor  lesz is a forgatás, óriási teljesítmény, előre is gratulálok. Amúgy hogy telt a nyaratok?
Megvolt az első tengerparti nyaralás a gyerekekkel. Nem féltek a hullámoktól, azt kiabálták, „hujjám, hujjám”. Nagyon jó érzés volt látni, hogy bátrak. Mindennap tudtam egy órát úszni, az igazán jólesett. Máskülönben ez volt életem eddigi legnehezebb nyara. Sok minden most jön ki rajtam, például hogy mennyire magányosnak érzi magát az ember anyaként, főleg, ha a legjobb barátnői pont nem itt tartanak.

Most is szeretek velük lenni, de olyan szívesen megosztanám valakivel a gyerekekkel kapcsolatos apróságokat nap mint nap.

Úgy rázúdítanám valakire, és hagynám, hogy ő is rám zúdítsa. De most csoda történt, ugyanis a bölcsis szülőin megismerkedtem egy szülőpárral, nekik két ikerlányuk van. Szintén októberben születtek, mint a mieink, és mindannyian egy csoportba fognak járni. El is mentünk együtt játszótérre, és csak kérdezgettük egymást, és nem győztünk rácsodálkozni, mennyire ugyanabban vagyunk. Azóta jobban érzem magam. Felért egy terápiával. Azelőtt sokszor gyötört bűntudat, mert nem jártunk ringatóra vagy babaúszásra, de egyszerűen nem emlékszem, hogy lett volna egy szabad pillanatom, hogy elmenjünk. Felszabadító volt a felismerés, hogy a hasonló helyzetben lévő anyuka is ugyanúgy kihagyta ezeket.

Megerősített, hogy nem is vagyok rossz anya.

Miközben tudom, hogy nem vagyok az, mert ránézek a gyerekeimre, és kiegyensúlyozottak, boldogok és szeretnek. És ezt mások is mondják. Egyébként számíthatok a barátaimra, nagyon erősen érzem a támogatásukat, de van, amit nem lehet és nem is akarok rájuk zúdítani.

Ezek szerint a lányok most kezdik a bölcsődét?
Igen, most tartunk a beszoktatásnál. Már egész mondatokban beszélnek, fantasztikus a dumájuk. Egészen különleges dolog ilyen közelről nézni, hogyan fejlődik egy ember, és részese lenni ennek nap mint nap.

Elza és Franciska hogy vannak egymással?
Ha az egyik sír, a másik rögtön meg akarja vigasztalni… de egyébként mindig az kell, ami a másiknál van. Jó a drámai érzékük, ha olvasok nekik, mindig oda szeretnének lapozni, ahol valaki sír, és akkor simogatják, puszilgatják. Ugyanezt csinálják a játszótéren, mindenkit meg akarnak vigasztalni.

Mi volt a legnagyobb téveszméd, ami megdőlt az anyasággal?
Nem voltak téveszméim. Én olyan típus vagyok, aki azt gondolja, jobb félni, mint megijedni, és ehhez képest nem olyan „szörnyű”, hogy teljesen más lett az életem. De magammal kapcsolatban pontosan arra számítottam, amilyen vagyok. Jól számoltam a dolgokkal.

Ervinnel (Nagy Ervin színész – a szerk.) tudsz kettesben időt tölteni?
Küzdök ezért. Próbáljuk úgy alakítani, hogy havonta egyszer legalább egy éjszakára elmenjünk. Ez nehéz, de ha nem oldjuk meg, akkor egy helyben toporgunk. Én inkább ezt választom, mint a szabad időt magammal. Szeretek egyedül lenni, de a fejlődés és a továbblépés az én személyiségemhez és szerintem Ervinéhez is hozzátartozik.

Tehát a legfeszítettebb helyzetben sem éred be a túléléssel?
Á! Ma volt angolórám is. Az olaszt most abbahagytam a volgai német miatt. De az angoltanárom az olasztanárom is egyben, és mondtam neki, hogy ha vége ennek a forgatásnak, újrakezdem az olaszt. Nyáron esetleg kiköltöznénk Todiba, mint tavaly, és szeretnék egy olasz bébiszittert, hogy a gyerekeim és én is őt hallgassuk. Arra jöttem rá, hogy szívem szerint háromévente szerepelnék egy jó filmben, és egyébként nyelveket tanulnék egész életemben, közben pedig tánciskolába járnék. Most volt a harmincnyolcadik születésnapom, még nem vagyok kiélezve az öregedésre.

Ha már szóba került a születésnap, a Nők Lapja is most ünnepli, a hetvenötödiket. Emlékszel, mikor szerepeltél először a címlapon?
Hét éve, Ervinnel. Emmer László fotózott, kint voltunk Kisorosziban. Fehér ruha volt rajtam, Ervinen pedig kék farmering.

Akkor mondhatjuk, hogy emlékszel. És arra hogyan gondolsz vissza, amikor megmutattad az ikreket?
Úgy emlékszem, bár Trokán Nóri barátnőm fotózta, az inkább nehéz volt. Féltettem a gyerekeket, közben és utána is azon gondolkoztam, jól csinálom-e, hogy megmutatom őket. Aztán elmúlt a kétség, mert gyönyörű lett a végeredmény. De mindegyik Nők Lapja-címlapom kedves emlék.

Visszatérve arra, hogy nem vagy kiélezve az öregedésre, talán meg is úszod, hiszen annyi mindent kipipálhatsz, ami hiányérzetként léphet fel egy nő életében a te korodban.
Én is úgy érzem, hogy sok mindent megéltem.

És vágyod is a fejlődést, ami szintén segít.
Nagyon vágyom, csak iszonyú fáradt is vagyok, ez nehéz együtt. És nem szeretek pihenni, miközben nagyon kellene.

De nem is tudsz pihenni?
De, ám ahhoz kell egy könyv a kezembe! Most is vagy négyet olvasok egyszerre. Pont azt az izgalmat érzem egy könyvesboltban, mint egy ruhaüzletben. Csak bemegyek körülnézni, aztán az egyiket megveszem, mert nagyon jól néz ki, a másikat meg azért, mert olyan jól hangzik. Vagy tíz könyvet vásároltam így mostanában. Csak már nincs annyi időm, mint régen.

Te nem érzed azt, hogy minél több a dolgod, annál hatékonyabb vagy?
Még nem tartok itt. Egyelőre inkább idegesít. Mostanában három helyen is bemutatják az előzőleg forgatott szlovák-cseh filmemet, az Emma és a halálfejes lepkét (Szlovákia ezt a filmet nevezi a jövő évi Oscar-díjra – a szerk.). Teljesen új dolog, hogy egyáltalán nem érdekel, mi lesz rajtam a premiereken. Nincs rá se időm, se energiám. Szerintem a szekrényemből fogok kivenni valamit, és nem kerítek nagy feneket az egésznek.

Milyen érdekes, hogy kiderül dolgokról, hogy feleslegesek, vagy legalábbis máshol van a hangsúly, és könnyű lemondani róluk.

De hogy vajon az mire tanít, hogy majdnem nem tudtam tökéletesen felkészülni egy ilyen nagy szerepre, azt még nem tudom. Isteni gondviselésnek érzem, hogy erre most nem is kell válaszolnom. Sok nehéz dolog történt, és talán ez a feladat tartott meg engem. Azt hiszem, sokáig fogok emlékezni a sárkány évére. Megnéztem, mi lesz a következő, és azt látom, a kígyó éve jön. Jól hangzik, alig várom.

Borbély Alexandra és a 75 éves Nők Lapja végigtáncolnak ez elmúlt évtizedek ikonikus stílusirányzatain. Neked melyik volt a kedvenc érád?

Kiemelt kép: Borbély Alexandra, Fotó – Zsólyomi Norbert