Repkedő, göndör fürtök, izgalmas, afrikai ékszerek és hatalmas mosoly – Ertler Aliz kiragyog a kávézó reggeli fáradtsággal küzdő közönségéből, könnyű rátalálni. Perceken belül úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást a közgazdász-grafikus végzettségű világutazóval, aki nemrég könyvet is írt a kalandjairól. Bár Aliz arról híres, hogy szeret kilépni a komfortzónájából, azzal kezdi, hogy ez egyáltalán nem kötelező másokra nézve. Szerinte utazni muszáj, de úgy, ahogy nekünk a legjobb – figyelmen kívül hagyva, hogy ezt ki és miként kommentálja. Neki „fájdalommentesen” megy, ha Indonéziában, a folyóparton egy hevenyészett sátorban kell éjszakáznia, ha csak banánlevélbe csomagolt rizst ehet ebédre, vagy ha Dél-Afrikában zsiráfok között kell bicikliznie. 

– Talán mert korán kezdtem az utazást – meséli. – Tizennyolc évesen, pont a rendszerváltás évében Amerikába mehettem, tíz hétig dolgoztam mint au pair, így szombathelyiként előbb jártam New Yorkban, mint Győrben. Iskolás angol nyelvtudással indultam el, Londonig vonattal utaztam, és ott szálltam fel a repülőre – abban az időben ez az egész abszolút komfort­zónán kívüli volt, de rögtön imádtam. Később egyetemi ösztöndíjasként tanulhattam Dániá­ban, ahol egy teljesen más oktatási rendszerrel találkoztam, és húsz ország diákjai között ismertem meg a holland férjemet. Hét évig Hollandiában éltünk, ott a kilencvenes évek elején már sokkal elfogadottabb volt hátizsákkal nekivágni a világnak, mint itthon, úgyhogy hamar felkerekedtünk. Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna eljutni Afrikába, rengeteg természetfilmet néztem, és arról álmodoztam, hogy egyszer én is órákig figyelhetem a szavannák állatait. A hetvenes évek Magyarországán ez irreális elképzelésnek tűnt. De nem adtam fel: a férjemmel először Tanzániába mentünk, és azóta nincs megállás, bennünk van a „travelbug”, vagyis a mehetnék. Szervezett utakon csak akkor veszünk részt, ha a helyszín különlegessége ezt kívánja. Például Kamcsatkán, ahol nagyon kevés a járható út, ezért helikopterekkel vagy hatkerék-meghajtású járművekkel lehet közlekedni, ez pedig egyénileg megfizethetetlen lenne nekünk. 

Palotákban – szinte ingyen

Aliz Pécsett közgazdászként diplomázott, majd a KREA Design Iskola tervezőgrafika szakán végzett. Élt Amszterdamban, Dubajban és Moszkvában. Dolgozott magyar, holland és nemzetközi cégeknél, ennek jó részét home office-ból – már akkor, amikor még közel sem volt ilyen ismert ez a kifejezés. Néhány éve szabadúszó grafikus, a férjével Badacsonyörsöt nevezték ki hazai bázisuknak. 

– Egyáltalán nem kell hogy az utazás drága legyen – szögezi le. – Mi kizárólag kézipoggyászt viszünk, csomagért soha nem fizetünk a repülőn. Szeretünk kempingezni, és a homesharinget, azaz a lakásmegosztást is nagyon kedveljük. Már csak azért is, mert hosszabb tartózkodásnál a szállás az ember második otthonává válik, és gyorsan meg lehet unni egy hotelszobát, valamint anyagilag sem feltétlenül opció. Nekünk jobban bevált, ha lakásban szállunk meg, ahol van tér dolgozni, pihenni, főzni. A lakásmegosztás életforma, az esetek kilencvenkilenc százalékában tökéletesen működik, mert mindkét fél rendben, tisztán adja, hagyja az ingatlant. A vendégek gyakran a saját országukból visznek egy kis ajándékot, finomságot, hogy ezzel is kifejezzék köszönetüket. A házigazda pedig időnként különösen kedves: tele­pakolja a hűtőt, a kertből nagy kosár gyümölcsöt készít be, kölcsönadja a kocsiját, vagy megmutatja a környék látnivalóit. Néha – Dél-Afrikában, Ausztráliában, Kolumbiában – szinte palotákat fogtunk ki! November elején Londonban töltünk majd két hetet, itt is lakáscserével oldjuk meg a szállást, és részt veszünk a World Travel Marketen, a világ egyik legnagyobb turisztikai kiállításán, hogy a könyvem angol kiadását népszerűsítsem. Onnan oda-vissza fejenként nyolcezer forintért repülünk Marokkóba, ahol szintén lakáscserével töltünk el két hetet.

„Néha még magamat is meg tudom lepni”

Van egy mondás, miszerint minden utazás egyben önmagunk felfedezése is. Ez alapján azt gondolnám, ez a bevállalós, ötvenes nő már jó sokat tud önmagáról. 

– Nem fogod elhinni, de néha még magamat is meg tudom lepni – nevet fel. – Tény, hogy nagyon gyorsan feltalálom magam, sodorjon bármilyen fura helyzetbe az élet, és bárkivel könnyen teremtek kapcsolatot. Nem tudom elképzelni, kitől vagy mitől kellene félnem egy út során. Az idén megjelent Menni kell! – Utazások a komfortzónán kívül Brazíliától Kamcsatkáig című könyvem megírásához is ez adta az egyik inspirációt. Ugyanis sokszor kaptuk meg azt a kérdést: „Nem féltek?” Nem. Néha ugyan elloptak tőlünk valamit, de abban a mi elővigyázatlanságunk is benne volt. És egyszer utólag esett le, hogy valószínűleg nem kellett volna Dél-Afrikában, Johannesburgban felszállnunk egy vonatra. A reptér melletti kis szállodából a buszpályaudvarra akartunk eljutni, és a szálló tulajdonosa mondta, hogy mehetünk vonattal is. Már az állomás is elég rosszul nézett ki, de megvettük a jegyet. Láttuk, hogy csak helyiek vannak, és kicsit furán néznek ránk. A vonaton iszonyú tömeg volt, az ajtaját sem lehetett becsukni, és egy órán keresztül kanyargott a nyomornegyedben, mire odaért a buszpályaudvarra. Semmi nem történt, de utólag sokan figyelmeztettek, hogy ez veszélyes volt. Ennek ellenére évekkel később én még egyszer visszamentem ebbe a nyomornegyedbe, Sowetóba. Egy helyi lány vezetett biciklis „városnéző” túrát ide: megnéztük a kocsmát, az iskolát, a kuruzslót, szóba elegyedtem a helyiekkel is.