Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy imádtam iskolába járni az ott elszenvedett traumák ellenére is, és minden szeptemberben van bennem egy pozitív, ám mégis gyomorgörcsös érzés, amolyan pillangók a gyomorban, reményteli várakozás az ez évi kalandok után. Az ötösre megírt röpdolgozatok íze (igen, volt bennem pár vonó eminensség), egy unalmas kémia óra végén a jelzőcsengő okozta mámor, a szünetekben pánikszerű ismétlési rohamok szendvicsfalás közben – bármilyen furcsa, de a mai napig hiányzik.

A Fekete pont főszereplője, az ötödikes Palkó valószínűleg nem ilyen boldog izgatottsággal gyomrában indult el új iskolája első tanévnyitójára. A mély és titokzatos tekintetű fiú eddig Berlinben élt, nem lehet nem észrevenni, hogy szabadabb környezet levegőjén fejlődtek ki az arcvonásai.

Ő még kapcsolódik az érzéseihez, és fel is vállalja őket, ami idehaza a korosztálya nagy részére már ritkán jellemző. Amikor az évnyitón egyszercsak leguggol, tanárok hada veszi körbe: „Rosszul érzed magad? Fáj valami?” – kérdezik. Palkó csak a fejét rázza. De akkor miért guggoltál le?! Mert unatkoztam. – feleli. A kisfiú még nem tudja, hogy

Magyarországon az unatkozás senkit nem jogosít fel arra, hogy leguggoljon.

Hiszen mi történne, ha a diákok a tűző napon, a szinte minden alkalommal hosszúra nyújtott iskolai ünnepségeken vagy a soha véget nem érő ballagásokon leülhetnének a földre? Valószínűleg teljes anarchiába csapna át az egész tanév! A kereteket minden körülmények között tartani kell, és különben is minden gyereknek meg kell tapasztalnia azt a szinte apokaliptikus élményt, amikor kiájul mellőle valaki egy iskolai ünnepségen!

Párbeszéd kritikus hangnemben

Bár alapvetően a filmről írnék, de a saját emlékeim valahogy idekívánkoznak. És a rendezőnek éppen ez is volt a célja: párbeszédet indítani az oktatási rendszer reformjával és az ebben való felelősségünkkel kapcsolatban – ehhez pedig igenis fel kell idézzük az emlékeinket. Csak így ébredhetünk rá ugyanis, hogy ami először nagyon fájt, majd

felnőve sokáig vicces emlék volt, az igazából abúzus, bántás és nagyon nem volt oké.

Nálunk például nem a fekete pontokat jegyezte fel egy osztálytársunk, hanem egymás olvasását javítottuk ki hétéves korunkban. Büszkén mondtuk a legkisebb betűtévesztésnél: HIBA! Kivéve amikor egy osztálytársunk rigófütty helyett többször rigófütyit olvasott. Akkor annyira nevettünk, hogy megszólalni sem bírtunk.

A régi, sokáig viccesnek tűnő iskolai sztorik valójában sokszort bántások voltak (Kép: Mozinet)

Ezt az 5 idei magyar filmet se hagyd ki!

A Fekete pontban tempósan váltakoznak a torokszorító jelenetek a hangos nevetést kiváltó pillanatokkal. Nem tudom, van-e annál emelkedettebb komikus jelenet az elmúlt évtized magyar filmgyártásában, mint amikor kiesik az a bizonyos ablak több emelet magasból az iskola udvarára.

És végre valaki filmre vitte, hogy miért nehéz a magyar ember sorsa: énekelve a Szózat második fele már olyan mély, hogy szinte senki sem bírja kiénekelni. Alap gyerekkori tapasztalatom volt, hogy a Himnuszt nem lehet elég mélyen, a Szózatot elég magasan kezdeni, hogy a művek második felét is el bírja énekelni a tömeg.

Nahát! Már a nemzeti énekeink is kihívás elé állítják az embert.

Az egyik testnevelés órán játszódó jelenetben Palkónak büntető köröket kell futnia, mert nem piros pólót vett fel. Az én legemlékezetesebb hiányos felszerelés történetem harmadikos koromban esett meg. Nem vittem KÉST otthonról (!) környezetismeret órára, ahol gyümölcssalátát készítettünk (volna). Emlékszem, milyen nagy volt a kísértés ebédkor, miközben a húst késsel szeltük, és láttam, hogy az osztálytársaim zsebre teszik az iskolai késeket, de én nem voltam erre képes. Járt érte az elégtelen.

Mindenhol van egy kincs, de meddig?

Szerencsére minden iskolában akad azonban egy olyan karakter, mint a filmbeli magyar tanár, Juci néni, Mészöly Anna tökéletes alakításában. Jucinak még érzékeny a lelke a gyerekekre, nem a szabályokon keresztül látja őket, hanem az érzéseikkel együtt, úgy, ahogy vannak. Nekünk Ildi nénink volt, aki ötödikben hónapokig kérlelt minket, hogy legyünk egy kicsit rosszabbak. „Miért vagytok ilyen merev csendben még ebéd közben is?” – kérdezte többször.

De hogyne lennénk traumatikus csendben, amikor egy évvel korábban osztályfőnöki figyelmeztetést kaptunk azért, mert uzsonna közben kánont énekeltünk. (Az sem érdekelte őket, hogy Jubilate Deo volt, ami a Jóistennek amúgy bizonyosan tetszett.)

Spontán épültek fel a karakterek

Szimler az egész film alatt improviációs színészvezetést alkalmazott: a szereplők tudták, mi a kiindulópont, mi a probléma és hova kell eljutniuk a jelenet végére, de magukból dolgozva építették fel a jelenetet. Sokszor az ilyen módszerrel készült filmeknél a végeredmény kicsit amatőr hatású, mert a párbeszédek nem tudnak művészien sűrítettek lenni, de a Fekete pontban ez egyáltalán nincs így. Szimler valószínűleg nagyon jó visszajelzéseket ad improvizáló színészeinek, így a jelenetek valóban ki tudnak kristályosodni.

A film talán legemlékezetesebb ilyen módon létrehozott jelenete a szülői értekezlet. Csodálatosan lett felvéve (a film operatőre a Sára Sándor- és Emmy-díjas Rév Marcell), olyan dinamikusan vált a kamera látószöget, ahogy a szereplők nézőpontot. A jelenet konfliktusát az okozza, hogy az egyik szülő bevallja, nem fogja tudni kifizetni az ottalvós osztálykirándulást, de azt sem bírja el a büszkesége, hogy mások fizessék ki ezt neki. „Akkor az egész osztály szenvedjen egy gyerek miatt?” – kiabálja neki válaszul egy apuka.

A szülők nagy részéből hiányzik az empátia itt, ugyanakkor az is igaz, hogy ez nem az a helyzet, amire azonnali feloldás kínálkozik. Kérdés, hogy miközben eljutunk a megoldásig, mennyit bántjuk egymást. Eszembe jut, 

hogyha a rendszer nem változik, ugyanilyen szociálisan érzéketlen felnőtteket fog kitermelni.

Az egyetlen szál, ami kicsit sekélyes a filmben, az a kollégák reakciója Juci „kirohanására”. Mindenki elfordul tőle, miután szóvá teszi, hogy nem ért egyet a testnevelő tanár nevelési módszereivel, és látta, ahogy megütött egy gyereket. Ahhoz képest, amennyire érzékletesen ábrázolódik a filmben sok nem is ennyire lényeges dolog, a kollégák reakciója nagyon elnagyolt és túlságosan kiszámítható lett. Kár érte.

Külön műfaj lehetne a magyar valóság-filmek – töprengek a film vége felé. Ide tartozna a Fehér tenyér vagy a szintén iskolában játszódó tavalyi mozi, az Elfogy a levegő. Nyelek egyet és eszembe jut, hogy hiszen a legújabb magyar valóság-filmek nap mint nap a szemünk előtt játszódnak.

Mozizz magad körül!

Éppen ma reggel történt, hogy két nő beszélgetett mögöttem a buszon. A fiatalabb éppen azt mesélte, mennyire hiányzik neki a tanítás, pedig még alig telt el egy kis idő, de az első szeptember különösen nehéz a gyerekek nélkül. „Hát elhiszem – feleli együttérzően a másik – én meg most éppen osztálypénzt számoltam, agyalok, hogy kell-e plusz szülőit tartanom a jövő héten” – mondja.

Leszállás után elsétálnak mellettem. Ekkor esik le nekem, hogy ismerem a most is pályán lévő tanárt. Jól szituált budai család, nagyon sikeres férj, akinek a keresete valószínűleg lehetővé teszi, hogy a nő azt csinálja, amiben a szíve-lelke benne van: tanítson. A másik nőnek nem volt ilyen háttere, nincs ilyen szerencséje. Fájt ez reggel és fájt este is a mozi után. Fájt, hogy a jó tanárok pályán maradása manapság leginkább szerencse kérdése.

Nemcsak a fát vágják ki, és aprítják darabokra az utolsó percek képsoraiban, hanem azokat a sokszor fiatal és tanítani vágyó lelkeket, akik egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy ennyi pénzért ennyit dolgozzanak.

Elindult a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunk! Csatlakozz te is!

Kiemelt kép: Jelenet a Fekete pont című filmből / Mozinet