India leggazdagabb emberének fia idén nyáron több ezer vendég előtt vette feleségül országuk egyik legjelentősebb gyógyszeripari cégének örökösnőjét. Anant Ambani és menyasszonya, Radhi­ka Merchant háromnapos lagziján ott volt mindenki, aki számít Bolly­woodtól Hollywoodig. Az évszázad esküvőjének nevezett ceremóniát Mumbaiban tartották, és aki olvasta az eseményről szóló híreket, nézte az ott készült fotókat, ízelítőt kapott az indiai menyegzők pompájából. Idén május elején a budapesti Városligetben sétálók is hasonló hangulatra, díszletekre figyelhettek fel, ugyanis az egyik leggazdagabb indiai gyémántkereskedő lánya fővárosunkban lépett frigyre választottjával. Budapest nem először és nem utoljára lehetett tehetős indiai családok esküvői helyszíne. Hogy miért? Erre kerestük a válaszokat. 

Rómával versenyben 

Az egyik ok – bármilyen hihetetlen is, hogy számítana – a meghívottak létszáma. Ha ugyanis Indiában rendezik a lagzit, a családoknak jóval több rokont, ismerőst kell vendégül látniuk, akár két-háromezer név is szerepelhet a listán. Ha viszont például Budapesten tartják a hagyományosan többnapos ceremóniát, akkor hat-hétszáz főnél­ meghúzzák a határt, tehát még az utazással együtt is jobban jönnek ki az örömapák. 

Indiában minden esetben a menyasszony édesapja állja a költségeket, és ha az országukon belül maradnak, akkor is nagyon jellemző, hogy nem a saját városukban tartják a lagzit, hanem új helyszínt keresnek, erre ott egy egész iparág épült. Az utazás és az esküvő összekapcsolása tehát nem áll távol az indiaiaktól – már persze azoktól, akik megengedhetik maguknak. 

– Szeretnek minél különlegesebb helyszíneket felfedezni, szívesen nyitnak számukra ismeretlen városok felé, és ha menyegzőről van szó, akkor arra is vágynak, hogy újat mutassanak­ a násznépnek – magyarázza ­Ujbányai Katalin,­ egy utazási iroda vezetője, aki Kisfaludy-Tóbel Nóra esküvőszervezővel együtt dolgozott a májusi, Budapesten rendezett indiai ceremónián. Bár mindketten régi motorosok a rendezvényszervezés területén, ez a több hónapos munka bőven tartogatott számukra kihívást. 

– Szerintem ebben az esetben, a Kothari családnál, nem a spórolás lehetett a döntő érv – folytatja Nóra –, sokkal inkább Budapest egyedisége, ugyanis lenyűgözte őket a város szépsége. Mindenképp Európában gondolkodtak, az egyik lányuk már házasodott Monacóban, emiatt a francia régió kiesett, snassz lett volna ismételni önmagukat. A vendégeik jó része viszont még nem járt Magyarországon, így ez az újdonság értéket jelentett számukra. Rómát is megnézték az indiai esküvőszervező cégük javaslatára, de az örök város nem nyerte el a tetszésüket – szemben Budapesttel. Fővárosunkat is az indiai szervezők ajánlották nekik. 

„Valahogy” biztos elintézzük…

Egy indiai menyegző szervezésekor – a hagyományok és a kötelező extravagancia jegyében – rengeteg speciá­lis, nálunk szokatlan igény merülhet fel a megrendelő részéről. Amikor a többször idelátogató örömapa először meglátta a Lánchidat, rögtön beleszeretett, és ki is adta, hogy béreljék ki az egyik szertartás helyszínéül, péntek délután kettőtől hatig. Amikor a budai Várban vagy a Hősök terén sétáltak, ott is szerette volna lezáratni maguknak az egész területet. Hiába próbálták ­Katalinék megvilágítani előtte a hazai szabályozásokat, ő csak erősködött, hogy „valahogy” biztosan el lehet intézni, ne ellenkezzenek. 

– Egészen más volumenben gondolkodnak, mint mi – erősíti meg Nóra –, és nem ismernek lehetetlent. Nagyon hisznek a kapcsolati hálójukban, mindig van ötletük, kit tudnának felhívni a világ bármely pontján, aki ismer valakit, aki segíthet megoldani a kérdést. Ennek ellenére sem lehetett a Lánchidat a pénteki csúcsforgalomban lefoglalni, ezt nem engedélyezte a városvezetés.

Az indiai menyegzők többsége – főleg vagyonos családoknál – még ma is elrendezett házasság. A vőlegénnyel Katalinéknak egyszer sem kellett egyeztetniük­ a rendezvény előtt, elsősorban a menyasszony szülei hozták a döntéseket. Az apa volt a főszervező, a menyasszony – aki egyébként Indiában egy éttermet vezet – egyszer járt Budapesten az esküvő előtt. 

– Az indiaiak kultúrájában fontos szerepe van az alkudozásnak, úgyhogy ezalól módos megbízónk sem volt kivétel: nemegyszer szeretett volna kedvezőbb árat kapni a szolgáltatóktól… – teszi hozzá Katalin. 

Repül a brill!

Nóráék ugyan próbálták a családot rábeszélni, hogy május 10-ről tolják el az esküvőt, mert ez a hónap Budapesten a rendezvények főszezonja, erre nem volt lehetőség. Az időpontot ugyanis a hagyomány szerint egy hindu pap előre kiszámolja, a kijelölt dátum pedig szent és sérthetetlen, hiszen a frigy sorsát pecsételi meg. 

A vendégek ideutaztatása során arra is gondja volt a családnak, hogy a nagyon komoly értéket képviselő személyes ékszereiket előzetesen összegyűjtse, egy biztonsági szolgálattal Magyarországra hozassa, majd a szállodákban visszaadja a tulajdonosoknak. 

– Drágakövekből nem volt hiány – folytatja az esküvőszervező. – Az egyik ceremónián a vőlegénynek fehér lovon kellett ülnie, miközben a vendégek gyémántokkal dobálták meg, később pedig további drágaköveket rejtettek a turbánjába.