Édenkert
Csak egy falusi kert volt jázminbokrokkal és spiraeákkal, a kerítés mellett dupla virágú orgonák, az udvari csap körül porcfű, fölötte méhek és darazsak döngtek, hamar megtanultuk, hogy a friss petrezselyem eldörzsölve közömbösíti a fullánkjuk okozta fájdalmat. A kerekes kúthoz közel volt egy karcsú barackfa, emlékeimben egész nyáron ontotta édes gyümölcsét. A verandán az érlelődő házi sör mindig kilőtte a dugót, föl a plafonig, de ezen senki nem mérgelődött. Tojást szedtünk a tyúkok alól, a kiskacsákat addig babusgattuk, majd’ megfulladtak. Este rövid imát mondtunk: „Én kicsike vagyok, az én szívem tiszta, nem lakik benn senki, csak a kisjézuska…” Volt kisteknőm és kiskonyhám, csináltunk mérleget és gyufaskatulyákból vonatot. A tél hócipőt hozott, és disznóölést, meleg malackörmöt húztunk jéghideg ujjainkra. Igen, édenkert volt a gyerekkorom, innen kaptam mindent, s mint viaszba nyomott mintát, megőriztem a jelentéktelennek tűnő pillanatokat is. Akkor még a szüleink és a barátaik sokat nevettek. Ez volt a teljesség. Amit ilyen tiszta formában többé soha nem találtam meg.
Felnőttem
Ötödikes koromra bizonyos értelemben felnőtt lettem. Fél évre kiszakadtam a családból, messze a falunktól egy bakonyi tüdőszanatóriumba utaltak be. Híznom kellett, s a tiszta levegőn megerősödni. A szülőket az akkori idők kórházi rendtartása szerint figyelmeztették, ne zavarják látogatással a gyerekeket. Az én szüleim szegények, betartották. A hat hónap alatt egyszer látogattak meg. Azt fantáziáltam, hogy meghaltak vagy disszidáltak. Feküdtem az ágyamban, és nyugtattam magam: valami majd csak lesz. Ott vannak Manci néniék… Kálmán bácsi erős, és ki fog találni valamit… Nap mint nap így aludtam el. A hajunkat reggel Ica nővér fésülte, úgy húzta a fejtetőn a masni alatt, összeszorítottam a fogam, hogy ne lássa, fáj. Amikor fél év után apu értem jött, nem hittem el, hogy igaz. Ő pedig nem sejtette, nem az a kislány megy vele haza, akit idehozott.
Szabálytalanul
A teljesség rövid időkre visszaköszönt. A beteljesült szerelem percei. A gyerekek születése után abban a boldog bódulatban töltött egy-két óra. Most is fel tudom idézni… Még nincsenek gondok, felelősség, nem tépelődsz semmin – csak a beteljesült pillanat van, benne a kisbabád. Nincs neve ennek az érzésnek. Éteri. Elomlik benned a jó. Négy ilyen jó történt meg velem. Hálás voltam a gyerekeimnek, hogy édesanya lettem. Annál is inkább, mert fiatal koromban semmi jel nem mutatott arra, hogy férjhez megyek, és családanya leszek. Maga a férjhez menés sem egészen klasszikus formában zajlott. Egy amatőr színtársulat hozott össze bennünket, a három nagyobb gyerekünk ott is született abban a szobában, ahol három évig laktunk, s ahol a sokfelől összeverbuválódott társulat is jórészt jelen volt. Hogy onnan valaki engem elfogadott és olyannak szeretett, amilyen vagyok – biztonságot adott egy életre. Kezdetben a szerelemnél nagyobb volt a bizalom, a hála és a rajongó szeretet, amit iránta éreztem: a barátom, a férjem, a fiam, az apám, a testvérem, a szeretőm, ölbeli gyerekem – mindenem volt, a gyerekeim édesapja.
Embertől emberig
Mindig, minden helyen volt egy ember, aki figyelt rám, aki iránt bizalmat éreztem. S akitől olykor leckét kaptam. Azt is mondhatom, embertől emberig utaztam. Találkozástól találkozásig. Ezek a találkozások voltak az egyetemeim. Pál Pista bácsi, a tereskei juhász búcsúszava: „Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél, s úgy imádkozzál, mintha mindjárt meghalnál.” Gyökössy Bandi bácsi asztalán egy fából faragott táblán egy szó: MÉGIS. Somogyi Győző útravalója: „Hosszú távon az ördög a vesztes. Maszatol, összezavar, taknyol, de teremteni nem tud. Figyeld meg, a szent pillanatokban, a születés, a szerelem és a halál pillanatában az ördög nincs jelen…” Micsoda mondatok ezek! Hány felejthetetlen interjúalany. Miattuk volt öröm az újságírás. Mert ha az írás gyötrelem is sokszor, a találkozások a lelkedig hatnak. Nagyjából élethossziglan.
Fotó: Falus Kriszta, Családi archívum
