A nyolcadikos ballagásra sokan legyintenek, hiszen a diák továbbra is iskolába jár, csak mostantól máshová. Én viszont azt mondom, vízválasztó időszak ez, a kisgyerekből nagy gyerek lesz, magára is másképp gondol egy gimnazista, és mi felnőttek is másképp kezeljük. Jó alkalom ez arra, hogy visszanézzünk.

Még ősz volt, amikor Miki fiunk az Ágrólszakadt Tóbiás bűvkörébe került, azt olvasta a szünetekben, lyukas órában, buszon hazafelé jövet. Észrevette ezt a – matematikát tanító! – osztályfőnöke, elbeszélgettek róla, majd kölcsönkérte, és ő is elolvasta mindkét kötetet. Mondanám, hogy mennyire meghatott ez a gesztus, de ez nem pusztán gesztus volt, hanem valódi érdeklődés, odafigyelés. És a 8.b ezt a gondoskodást kapta négy éven át. Túl azon, hogy Zsuzsa néni minden nyári szünetben izgalmas tábort szervezett nekik, hogy év közben színházba, előadásokra, ismeretterjesztő programokra vitte őket, a hétköznapokban is odafigyelt rájuk. A fiúk a tanév elején a korábbiaknál is jobban belevetették magukat a focizásba. Minden szünetben rúgták a bőrt az iskola udvarán, és egész héten azt tervezgették, hogy csütörtökön, tanítás után hogy állnak fel a csapatok. Ezt azért tehették meg, mert Zsuzsa néni vállalta, hogy felügyeli őket a saját szabad idejében. Ott állt hóban, fagyban, esőben, kánikulában, mert tudta, milyen fontos ez nekik. Remekül felkészítette az osztályt a felvételire, és képes volt őket megnyugtatni a legnagyobb mizéria idején. Az írásbeli előtt minden diák kapott tőle egy egészen apró réz kulcsocskát, mondván ez a szerencsehozó „megoldó kulcs”, tegyék a tolltartójukba. Amikor egy délután végre kijöttek a pontok, Miki legnagyobb bánata az volt, hogy már eljött az iskolából, és nem tudta megosztani Zsuzsa nénivel a jó hírt. Másnap reggel repültek egymás felé a folyosón, és nagy öleléssel ünnepelték a kiemelkedő eredményt. „Nagyon szép pillanat volt” – mesélte a fiam, és aki ismeri a nyegle nyolcadikosokat, az tudja, ebben minden benne van.

Sokan szidják az oktatást, szörnyű rémtörténeteket hallani diákokat megnyomorító tanárokról, tantermekben rekedt, mérgező hangulatról. Az angyali türelmű, segítőkész, nyitott pedagógusok híre kevesekhez jut el, mert bár magunkban örülünk mi, szerencsések, de nem kürtöljük világgá, nem dicsekszünk velük, talán mert egy idő után fel sem tűnik, hogy milyen jó dolgunk van. Ahogy nem hálálkodunk minden nap az anyánknak, amiért aggódik értünk; természetesnek vesszük, mennyi mindent elintéz helyettünk a titkárnő; hogy van egy barát, aki észreveszi, ha baj van. Ezért is jó alkalom egy ünnep, a tanév vége, egy ballagás, mert ha a hétköznapok el is sodortak minket, itt a lehetőség, hogy megálljunk, és számot vessünk. Hiszek abban, hogy a család nevel, az iskola tanít, de ha a gyerekemre nézek, akkor látom, milyen sokat tett hozzá az ő személyiségéhez, magabiztosságához Márta néni, az alsós osztályfőnök, és Zsuzsa néni, a felsős. Örökre hálás leszek a támogatásukért, türelmükért, emberségükért.

Jónap Rita

Nyitókép: Thinkstock