Ott bóklásztunk az ismerősnek tetsző utcákon. Már estébe nyúlt a nap, az eső elállt, csak a szél röpítette magasba a sárguló leveleket. Egy házat kerestünk a sötétben, ahol ötven éve nem jártam. 

És megtaláltuk! Időbe telt. Az irány megvolt, de ott topogtunk egy széles utcán elveszetten, hogy most merre. Mert emlékeztem, hogy a Preyer utca nem volt széles. Ha végigcsörömpölt rajta a villamos, nem fért el mellette más, se autó, se szekér, se ember. Autó amúgy is alig járt erre akkoriban, a kofák beszekereztek a temesvári piacokra. 

Hogy végül hogyan találtuk meg az ómamám házát? Merthogy azt kerestük. Hát úgy, hogy a Németországba kiment Rózl és Rigó egyik lánya, Mónika, jól ismerte Karola tántit, az én ómamámat, s ő emlékezett, hogy hol lakott. Kislány korában sokszor mentek át hozzá. Szóval onnan a német városból azon az okosnak nevezett telefonon dirigált, hogy merre forduljunk. És akkor a sarkon befordulva megláttam! 

Megláttam az egyemeletes házat, a hatalmas fakaput, aminek az ajtajában akkora pofont kaptam az ómamától, hogy szikrázott a szemem, de nem bántam, mert a kék szemű fiú a sarokig kísért, előtte meg a Rózsakertben andalogtunk, még előtte a Kapitolban néztünk valami filmet, és hát persze elkéstem, jóval elmúlt tíz óra, és ómama vészjóslóan ott várt a kapuban. 

Megláttam a házat, közel-távol ez az egyetlen emeletes ház magasodott a jelentéktelen földszintes kis házacskák között. Akkor is, most is. 

Megláttam, és akkorát dobbant a szívem, hallotta az egész Preyer utca. Pedig ez az utca, a Preyer utca, már nem is létezik. Mit beszélek! Ott állt a ház, rajta a szám: tizenhat. Hát akkor nagyon is létezik, hisz előtte futnak a villamossínek Freidorf felé, ugyanúgy, ahogy ötven évvel ezelőtt. És lehet, hogy az a horpadás, amibe akkor és most megint belebotlottam, még mindig ugyanaz?! 

Odamentem a kapuhoz, keményfából készülhetett, elhanyagolt, már a lepattogzott festéknyomok sem látszottak rajta, de tartja magát. És a kilincs! Te jóisten, a nagy, ormótlan kilincs ugyanaz. Csak a világító kaputelefon-táblácska idegen. Román, német, magyar nevek rajta; már nyomtam volna, amikor nyílt a kapu, és egy férfit engedett ki valami zsákkal a vállán egy elnyűtt idős asszony. 

És akkor beléptem. És megint az a szívdobogás. A rossz világításban is látom, ott van jobbról-balról a valahai jólétről árulkodó két széles, kopott, szép ívű kő lépcsősor – Weisz néni csoszogott föl az egyiken, vele mindig németül trafikált ómama, ahogy a kofákkal hol magyarul, hol románul, ki mit értett.