Egy filozófus ismerősöm mondta, hogy manapság egy vasúti kocsiban a köszönésen kívül jellemzően egy mondat sem hangzik el. Régebben a Keleti­ pályaudvartól Füzesabonyig minden fontos dolgot megtudtak az utazók egymásról: foglalkozás, családi állapot, gyerekek száma, hobbik, és hogy miért volt a másik Budapesten. Ma akár egy cégnél is dolgozhatnak kollégák úgy, hogy nem tudják, a másik vajon együtt él-e a férjével, és mennyi a fizetése. 

Én magam furcsállnám, ha az intercityn valaki a munkám vagy a gyerekeim felől érdeklődne, de látom, hogy akik nyitottak, azok milyen jó élményekkel lesznek gazdagabbak. Anyukámék egyszer Miskolcra utazva elegyedtek szóba egy szimpatikus házaspárral, és töviről hegyire megbeszéltek mindent. A befőzés témakörénél a szü­leim­ elmesélték, hogy folyton küzdenek azzal, honnan szerezzék be a nagy mennyiségű paradicsomot, mire kiderült, hogy a szimpatikus házaspár tagjai mezőgazdasági nagyvállalkozók, és többek között paradicsomot is termesztenek. Telefonszámot cseréltek, és azóta minden augusztusban megtörténik az egyeztetés, szállítás, feldolgozás. A sztorihoz hozzátartozik, hogy mind­annyian hetven fölött voltak már, amikor találkoztak. 

KOMMUNIKÁLJUNK ÉNKÖZLÉSEKKEL

Tavaly ősszel a közösségi médiát ellepték a hálaadásnapi vacsorát modellező videók. Vidám nagycsalád üldögél az asztalnál, elhangzik egy kérdés, mire az érintett felnéz, leteszi az evőeszközt, a szalvétát, feláll, és szó nélkül kimegy. A kérdezők mindig idősebbek, a választ megtagadók mindig fiatalok, a kérdések pedig a következőképp hangzanak: Hogy állsz a munkakereséssel? Van már komoly barátnőd? Mennyi a fizetésed? Mikor akarsz szülni? 

A videók egyfajta figyelmeztetésként működtek, és egyértelműen jó irány, hogy ma már nem illik egymás zsebében meg szülési tervei között kutakodni, de felmerül a kérdés, hogy akkor már semmit sem lehet megkérdezni? 

– Ha a beszélgető feleknek van érzelmi intelligenciája, akkor képesek finoman lassítani a másikat, hogy az ne kérdezzen bele olyan témákba, amelyek nem rá tartoznak – mondja Sárvári Györgyi pszichológus. – És ha megvan a kellő odafigyelés, akkor ezen a másik sem sértődik meg. Erre a generációra lehet azt mondani, hogy túlérzékenyek, sértődékenyek, mi lesz így velük, de olyan empatikus és toleráns nemzedéket, mint a mai fiatalok, én még nem láttam. Hihetetlenül elfogadók. Éppen ezért van rá esély, hogy megértsék, a nagy­szüleik­ nem azért érdeklődnek arról, hogy van-e már udvarló, mert bántani akarják őket, hanem mert így szokták meg. Minden generáció­nak segítség lenne, ha énközlésekkel kommunikálnának, ez mindennek az alapja. Azt mindig jogom van mondani, hogy „nagypapa, ne haragudj, engem ez a kérdés kellemetlenül érint, nem szeretnék róla beszélni”. Ez jó irányba tereli a beszélgetést, szemben azzal a minősítéssel, hogy „nagypapa, elviselhetetlen vagy”. Mindig jogunk van ahhoz, hogy elmondjuk, hogyan érezzük magunkat egy helyzetben. Azt várjuk, hogy mások kitalálják, melyek számítanak kellemetlen beszédtémának, de nyugodtan segíthetünk az idősebb rokonoknak, ismerősöknek. Egy szerető kapcsolatban meg fogják érteni, hogy a folyton ismétlődő, házasságot, gyerekvállalást, munkát firtató kérdésektől nagyon kellemetlenül érezzük magunkat, és annyi feszültséget okoz bennünk mindez, hogy már az is megfordult a fejünkben, hogy inkább kihagyjuk a családi összejöveteleket. 

FELELJ SZÉPEN, HA KÉRDEZNEK!

Mennyiért vettétek a házatokat? Milyen gyakran szexeltek? A válásod óta hány férfival randevúztál? Nem rossz, hogy egyedül élsz? Téged zavar, hogy meghíztál? A negyvenes-ötvenes korosztály többsége ezekre a nyilvánvalóan tolakodó kérdésekre is habog valamit, vagy pirulva próbálja kikerülni a választ, de mindenképpen ő érzi rosszul magát. Ennek legfőbb oka, hogy ezt a generációt úgy nevelték, nem szabad nemet mondani, nem illik, és nem bánthatjuk meg a másikat ilyen magatartással. Magától értetődő, hogy minden helyzetben jól kell viselkednünk. A szakértő szerint ideje lenne eltanulnunk a fiatalabb generációktól, hogyan kell a különböző helyzetekben meghúzni a határokat, és nemet mondani.­ A tizenévesek, huszonévesek érdekes módon nem érzik azt, hogy egy udvarias visszautasítástól tönkremenne a kapcsolat. Erre úgy kellene tekintenünk, mint egy értékre! Lehet, hogy a felnőttnek rosszulesik, amikor a kamasz azt feleli egy kérdésre, hogy „erre most nem szeretnék válaszolni”, de inkább örülni kellene neki, hogy meg tudja húzni a határait. Ez nem szemtelenség vagy tiszteletlenség, és egyáltalán nem a kérdező ellen irányul, csak egyszerűen magát védi.  

A határátlépés megtörténhet egykorúak, sőt bizalmi viszonyban lévők között is. Lehet, hogy nagyon jó barátság fűz valakihez húsz éve, vagy ő áll a nagycsaládban hozzánk a legközelebb, és beszéltünk már rengeteg mindenről, mégis akadhatnak kérdések, amelyekre nem szeretnénk válaszolni. Ha gyakran megtörténik, hogy kellemetlen helyzetbe kerülünk, akkor jó, ha elkezdjük trenírozni magunkat, hogy változtassunk ezen. Nem biztos, hogy elsőre sikerülni fog, de kezdő lépésnek megteszi, ha figyeljük a saját érzéseinket, és később végiggondoljuk, mit lehetett volna másképp, mikor kellett volna jelezni, hogy ezek kellemetlen kérdések. 

Segít az is, ha néha végiggondoljuk, melyek azok a témakörök, amelyekről nem kívánunk társalogni, hiszen folyamatosan változik az, mi számít aktuálisan érzékeny témának. Ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor időben tudjuk jelezni, hogy erről nem szeretnénk beszélni, mert amikor váratlanul vonnak kérdőre, megvan az esély rá, hogy hevesen, sértődötten, esetleg támadóan reagálunk. És az sem jó, ha lefagyunk, és akaratunk ellenére válaszolunk, mert akkor később magunkra és a másikra is haragudni fogunk. Azért is hasznos ezeket magunkban tisztázni, mert egyébként belecsúszhatunk a nyuszika szerepébe; „tudod, mit csinálj, medve, a fűnyíróddal”, vagyis már előre hergeljük magunkat egy-egy találkozó előtt, és ez senkinek sem jó.

Mint az angolok?

De hol húzódik a határ a lelkes érdeklődés és a bántó faggatózás között? Hogyan őrizzük a határainkat és legyünk másokkal kapcsolatban érzékenyek, ugyanakkor mégse maradjunk le sok-sok remek beszélgetésről, arról, hogy valaki megnyíljon, vagy kiderüljön, tőle lehet jó paradicsomot venni?

– Nagyon sokat jelentene, ha visszaépítenénk a beszélgetésnek azt a normális szakaszát, amely alapot képez, hogy fokozatosan mélyüljön el a társalgás – magyarázza Sárvári Györgyi. – Ez a viselkedni tudó embereknél mindig megvolt. Kell egyfajta bemelegítés, amíg feltérképezzük a másik hangulatát, beállítottságát, és egy kicsit meg tudjuk figyelni a reakcióit,­ személyiségét. Az angolok egyáltalán nem olyan tökkelütöttek az időjárással meg a teázással, egyáltalán nem baj, ha vannak semleges kérdéskörök, ezek adnak egy kis időt, hogy felkészüljünk a másikból. Mindenkinek jót tesz, ha van egy kis kommunikációs előjáték, és nem ugrunk bele a második mondatnál abba, hogy ennyi idősen hogyhogy nincs még gyereke, vagy hogy kap-e végre év végi bónuszt. Ez ráfér az összes generációra. 

Illusztráció: Getty Images