Azt hittem, időben elkezdtük Lindát tréningezni arra, hogy „viszonylag sokat fogunk szép tájakon buszozgatni, hajózni, és elég sokat gyalogolunk majd”. De a gyermek, aki jó dolgában vízpartokon szocializálódott, és negyven fokban vagy medencében, vagy tóban, vagy tengerben hűsölt eddigi nyaralásaink során, meglepve száll ki a buszból Pompejiben.

– Ez itt egy ókori romváros, amit a láva maga alá temetett… sok ezer évvel ezelőtt, pontosabban 79-ben – mondom fel a leckét, mielőtt bemennénk a régészeti lelőhelyre. 

Nem mondom egyébként, hogy nincs valami pikáns abban, hogy megérkezünk a repülővel, és rögtön bevetjük magunkat az ókori romok közé, de a hétéves nem annyira találja ezt sem pikánsnak, sem örömtelinek, így még egy ideig hajlandó hallgatni a rögtönzött történelemórámat, majd inkább fagyizni szeretne, és ez teljesen érthető is. Pár perc múlva Pompeji bejáratánál csodás citromfagyit kóstolunk, már ezért megérte, hogy itt kezdtük a programot.

Lollobrigida a medencében

A szállásunk Nápolyhoz közel, Castellammare di Stabia nyaralóövezetében helyezkedik el, fent a hegyen. A hotelnek van egy régi medencéje, esküszöm, az erkélyünkről látom Gina Lollobrigidát harmincévesen, fehér, egyrészes fürdőruhában istennőként belesétálni a vízbe, miközben férfihad figyeli leesett állal. Oké, lehet, hogy nem ő volt, de a jelenet megtörtént a pálmafák alatt, a medence mellett, távolban a Vezúvval, kezemben pedig egy Aperol Spritzcel.

A szálloda tetőteraszán állva pedig megállapítom, ilyen panorámát még tán sosem láttam. Alattunk a tenger, másik oldalon a Vezúv, ott terül el egész Nápoly, odébb pedig már Sorrento csücske látszik. Innentől kezdve minden este hűvös italt kortyolunk itt, meglepetésként egy DJ retró diszkót nyom. Linda a vele egykorúakkal bulizik, és néha magával húz minket is a táncparkettre.

Három város egy nap alatt

A második napi úti cél Positano, az Amalfi-part ékszerdoboza. Előre készültem gyógyszerrel, mert sem Linda, sem én nem annyira bírjuk a szerpentint, így szépen átalusszuk az utat, és csak a végállomáson ébredünk, majd lépcsőzünk is le a kikötőhöz, mert a program bizony kötött, és a hajónk időben indul majd Amalfi felé. Positano nagyon hangulatos, tele van csodás kis üzletekkel, butikokkal, kávézókkal, a fő látványosságot, magát a hegybe épített várost színes házaival pedig leginkább a tengerpartról és a tengerről lehet megcsodálni. Ezt a hajóutat mindenkinek ajánlom, akit arrafelé visz a jó sorsa!

Amalfi a citrom egyik „fővárosa”,­ és ehhez tartja is magát, a hűtőmágnestől a bikinin át a kávéscsészékig mindenen citrom van. Rengeteg az ember, és a városka kevésbé levegős, mint akár Positano, de a gyerek még nem reklamált a gyaloglás miatt. Ravello a Wagner-fesztiváljairól híres, és a legjobb kilátás az előadások helyszínéről, a Villa Rufolo kertjéből nyílik. Mivel busz nem mehet fel, azt a néhány száz métert hegynek fel gyalog tesszük meg a mi hétévesünkkel. Este a hotelben nem is kell már neki altatómese.

Citromból sosem elég

A harmadik napon Sorrentóban kezdünk, a város közepén található citromligetben, itt készül a limoncello, amelyhez kilencvenszázalékos alkoholt használnak, citromhéj, cukor és víz kell hozzá, és nyolcvan nap alatt készül el belőle a híres sorrentói nedű. A maradék gyümölcsből lekvárt készítenek, anyukámnak veszek is egy üveggel. Aztán önkényes szabad foglalkozásként – magyarán: lelépünk a szervezett programról – a nyakunkba vesszük a várost, ez Lindának is nagyon bejön, amikor elfárad, kap egy citromfagyit, amikor unatkozik, találunk egy játszóteret, és így jutunk el a központot végigjárva estére a pályaudvarra, ahonnan fejenként két euróért visz minket vissza a vasút a szállásra. Nagyon vidám az utazás az elképesztő gyorsan száguldó, dugig tömött vonaton, akad utas, aki harmonikán játszik, más előkap egy gitárt, nem pénzkereseti céllal, kizárólag szórakozásból. Mondjuk, a pályaudvartól a szállodáig negyedórás, lihegős emelkedő vezet, de a gyerek egyre edzettebb. Esti mese most sem szükséges.