„Hagyjuk otthon a telefont! Ma este tartsunk digitális detoxot!” Két főre szól az asztalfoglalás. A falak mentén borosüvegek sorakoznak származási hely szerint csoportosítva: sud, nord, centrale. Én scamorza sajtot rendelek, te húst, előételnek párna alakú, roppanós, leheletvékony leveles tésztát. Belsejében olvadós, sajtos töltelék. Alatta fehér krém, mellette három krumplipüré virág. Kár megenni, műalkotás.

Szépek az ételek és a karcsú poháron átfutó, meleg fény. Nem szól zene, de a vendégek beszéde kellemes háttérzaj, dallamos olasz. Pince hangulatú teremben ülünk. Komoly témákról beszélgetünk. Elemezzük, mi ment félre, hogyan lehetne megjavítani a barátaink sutaságait. „Desszert lesz?” Tétovázom. Nem hiszem, hogy belém fér, de, ha felezünk… Rázod a fejed, beadom a derekam. Te sajttorta-féleséget, én epres tiramisùt kérek. A sütit bögrében tálalva hozza ki a fiatal pincérlány. Mikor az asztalhoz ér, mindketten zavarba jövünk. Én meglepetésemben, mert a tiramisù tetején egy szál gyertya ég. Ő pedig azért, mert mire elém teszi, elalszik. Sok „mi dispiace” (sajnálom) közt újragyújtja. Nézem a lángot, a láng túloldalán téged. Kívánok, elfújom.

A szülinapomra anya idén is epres tortát sütött. Részben ezért kértem epres tiramisùt, ha már anyáét ezúttal nem kóstolhattam meg. Messze van. Hiányzik. És nem csak a torta. A szülinapom különleges volt, mert egy különleges emberrel töltöttem. Nem vágytam nagy mulatságra. Inkább csendre, biztonságra, természetre. Rá. Elszöktünk vidékre. Ám az „eltűnésem” ellenére életem többi fontos szereplője is gondolt rám. Jólesett, hogy hívtak, üzeneteket küldtek, ajándékokkal leptek meg a családom és a barátaim. Ez is azt mutatja, a távolság ma már nem áll a kommunikáció útjába, csak nehezítő tényező.

A vacsora előtt egy umbriai írókör ülésén jártunk. Egy ódon épület visszhangos termében idős hölgyek és urak foglaltak helyet. Nem hivatásos írók, inkább irodalomkedvelők, akik szeretnék a szabadidejüket jó hangulatban, önfejlesztéssel és társaságban tölteni. Ebben az évben az utazás témakörében írtak elbeszéléseket, melyeket olyan gyűléseiken osztottak meg egymással, mint a mostani alkalom. Te is felolvasod a novelládat. A végén derül ki, mindvégig egy fa szemszögéből követjük a történetet. Okos! Tapsolunk minden felolvasás után. Az alkotók arcán általában szerény mosoly. A klub nem elsősorban arról szól, hogy írnak, hanem, hogy figyelnek egymás történeteire, meghallgatják és értékelik a másikat.

Egy nyugdíjas tanár úr, továbbszőve az utazás toposzát, arról beszél, le kéne bontani határokat, átlépni kerítéseken, hogy a falak ne korlátjaink legyenek. Csendben figyelek, de a gondolataim zakatolnak. Az élő példa egy magyar lány az olasz írók között. Ha az utazásom földrajzilag nem is annyira hosszú, huszonnyolc évem alatt sokat nőttem, változtam. Egyetértek a tanár úrral. Falak helyett teremtsünk teret! Korlátok helyett szeretnék szárnyakat! És még több kézzel írt, személyesen elmesélt, őszinte történetet!

Azon az estén nem készült fotó. Mégis mindketten emlékezni fogunk rá.

Gősi Lilla

Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.

Fotó-illusztráció: a szerző sajátja