A Szabad Nép, a párt hivatalos orgánuma 1956. október 23-án reggel a következőt írja Új tavaszi seregszemle című vezércikkében: „Gyűlés gyűlést követ az egyetemeinken, főiskoláinkon. Gyűléseznek a budapestiek, a pécsiek, a szegediek, a mérnökök, a bölcsészek, a jogászok, a képzőművészek. Az ifjúsági gyűlések hangulata forró és viharos, áradó folyamhoz hasonlatos inkább, semmint mederbe terelt patakhoz…” A meglepő ebben az, hogy az újságíró melegen üdvözli a frissen alakult MEFESZ, azaz a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetségének követeléseit, és további eredményes tanácskozást kíván. Hogy lehetséges ez annak fényében, hogy még aznap délután megindult a Műegyetem elől a tüntető tömeg? 

„Új tavaszi seregszemle”

– Akkor már benne volt a levegőben a változás. Magas politikai szinten is érezték, hogy a sztálini diktatúrát nem lehet tovább folytatni – válaszol Valuch Tibor történész. – Hruscsov 1956. februári titkos beszédében gyakorlatilag leleplezte Sztálint, Lengyelországban pedig a tömegmozgalom csikart ki jelentős politikai változásokat. Ez utóbbihoz csatlakoztak a magyar egyetemisták. Addigra egész Magyarország forrongott. Az embereknek elegük volt a kollektivizálásból és az erőltetett iparosításból. A kommunisták 1948-tól ’53-ig,­
Sztálin haláláig gyakorlatilag tönkretették a magyar gazdaságot, hatalmas területek maradtak ugaron, mert a parasztok inkább otthagyták a földjüket, mint hogy tovább viseljék a teljesíthetetlen beszolgáltatások és adók terhét. S bár a gomba módra szaporodó nehézipari üzemek, kohók tárt karokkal várták a vidékről érkező munkaerőt, a városokban nem volt hol lakniuk. A háborúban szétlőtt házakat addigra újjáépítették, mégsem volt elég lakás, és ezen a hiányon csak a hatvanas évek lakótelep-építkezései segítettek. 1953 után Nagy Imre, akit Rákosi után választottak miniszterelnökké, visszafogta ugyan a nehézipari beruházásokat, és inkább a lakosság fogyasztási igényeire fókuszált, ám továbbra is nagy maradt az ínség. S bár azok a képek, amikor az emberek éjszakánként sorban álltak a pékségek előtt, hogy hajnalban jusson nekik egy kiló kenyér, ’56-ra eltűntek, az elégedetlenség nem hagyott alább. Annál is inkább, mert Nagy Imre 1955-ös leváltásával, és az új miniszterelnök, Hegedűs András kinevezésével a sztálinista politika visszarendeződni látszott. És ezen Rákosi bukása és Gerő Ernő érkezése sem változtatott sokat. Ne felejtsük el azt sem, hogy 1956. október 6-án újratemették Rajk László belügyminisztert, akit még Rákosi végeztetett ki koholt vádak alapján 1949 októberében. A temetésére százezren vonultak ki, hogy leróják tiszteletüket, ami felért egy tiltakozással a politikai vezetés ellen.

Követelésekből tűzharc

Az október 23-i tüntetéseknek azonban – mert nem csupán Budapesten, hanem Debrecenben, Szegeden és Pécsett is folytak demonstrációk – eredetileg nem a felkelés volt a célja, hangsúlyozza a történész. Az egyetemi hallgatók csupán a lengyelországi politikai változások mellett akarták kifejezni a szolidaritásukat. Követeléseik­ között mindenekelőtt a szabad sajtó, a demokratikus parlamenti választások és a szovjet csapatok kivonulása állt. A menethez útközben százával-ezrével csatlakoztak a munkásfiatalok, és a tüntetés hamarosan tömegmozgalommá dagadt. Csécsy Imre, a kiváló polgári radikális hagyományokat őrző közíró szavai híven tükrözik a közhangulatot: „Lemegyek az utcára, és egy vagyok a tömeggel, semmi se volna most meghalni a szabadságért!” Márpedig ha egy entellektüel ilyen felemelőnek élte meg azt, ahogy az emberek vállt vállnak vetve, igazuk tudatában vonulnak a parlament elé, el lehet képzeni, az egyszerű munkásnak hogy dagadt a keble. Végre, annyi tűrés és szenvedés után szót emelhettek a saját érdekükben! A spontán tömegmegmozdulás csak akkor kapott forradalmi színezetet, amikor a karhatalmisták belelőttek a tömegbe. A Magyar Rádió épülete előtt történt, ahova az egyetemisták azért vonultak, hogy beolvassák követeléseiket a rádióban. És hirtelen belobbant a szikra! A katonák többsége rögtön átállt a tüntetőkhöz, felkeresték a fegyverraktárakat, és elkezdődött a tűzharc Budapest közlekedési csomópontjain. Ehhez nem árt tudni, hogy akkoriban erősen militarizált volt a lakosság, minden férfinak el kellett sajátítania a katonai ismereteket. Közben egy másik csoport ledöntötte a Sztálin-szobrot a Dózsa György úton, csak az óriási csizmája maradt a helyén, mire a pesti nép nyomban elkeresztelte a Felvonulási teret Csizma térnek. A nyolcméteres szobrot bevontatták a Blaha Lujza térre, ahol boldogan darabokra szedték, az egyik alkarját állítólag Bárdy György színművész vitte haza. 

Hegedűs András miniszterelnök az események fényé­ben még aznap este lemondott, de előbb még behívta az oroszokat. Ezt sokan tévesen Nagy Imre nevéhez kötik, amiből csak annyi igaz, hogy az újonnan kinevezett miniszterelnöknek is kellett néhány nap, mire belátta, hogy itt forradalmi tömegmozgalomról van szó. Október végén azonban, híres rádióbeszédében már elismerte a lakosság követeléseit, a forradalom élére állt, és haláláig a forradalom miniszterelnöke maradt.

Háttérben az árvíz 

Felmerül a kérdés, vajon honnan ismerte egymást a nagyvárosok egyetemi fiatalsága? Nos, kevesen tudják, de azon a tavaszon megáradt a Duna, és különösen a déli szakaszon hetekig áldatlan volt a helyzet. A honvédség márciusban nagy erőkkel robbantotta a vastag jégpáncélt a folyón, hogy a víz le tudjon vonulni, de a védekezésben az egész lakosság részt vett. Március 21-én végre jelentette a Szabad Nép: „Az árvíz elleni hősies küzdelem véget ért. A 417 km hosszú Duna-vonalnak mintegy 350 kilométerén a nagy erőkkel védett gátak ellenálltak. Sikerült megvédeni a Csepel-szigetet, Győr, Szekszárd, Baja és Mohács városát is. A déli szakaszon azonban a Duna hullámai több helyen áttörték a védőgátat, és jelentős károkat okoztak. ­Összesen 8500 ház került víz alá, ebből 3600 lakhatatlanná vált…”

– Még nyár elején is folyt a helyreállító munka – fűzi hozzá a hírhez Valuch Tibor. – E célból egyetemistákat vezényeltek ki az egész országból, akiket úgynevezett helyreállító táborban szállásoltak el Mohácson. Itt kezdődött el a diákság barátkozása, és őszre kiépítették azt az erős kapcsolati hálót, amelynek segítségével október 23-ára országszerte megszerveződhettek a tüntetések. Az első Debrecenben, ahol már délelőtt felvonultak az egyetemisták, miután követeléseiket a Néplap nevű helyi újságban megjelentették. Százával csatlakoztak hozzájuk a vagongyári, dohánygyári munkások, akikkel karöltve az Államvédelmi Hatóság székházához indultak, hogy kiszabadítsák a politikai foglyokat. Az épület körül azonban fenyegetően felsorakoztak az ávósok. Többféle történetmagyarázatot ismerünk, de a legvalószínűbb az, hogy nem akartak a tömegbe lőni, ezért a kockakőre tüzeltek, de a felpattanó lövedékek, kőszilánkok sok tüntetőt súlyosan, többeket halálosan megsebesítettek. Tehát nem Budapesten, hanem Debrecenben követelte a forradalom az első halálos áldozatokat. Október utolsó napjaiban azonban a felkelők az egész országban győzedelmeskedni látszottak, és az oroszok kivonultak a városok határára. Magyarország kimondta a semlegességét, eufória úszott a levegőben.