A magyar kultúra hagyományosan nagyra értékeli a férfit. Főleg a kövér férfit. Mifelénk, főleg szüleink, nagyszüleink generációjában úgy tartották, hogy „a férfi 100 kilónál kezdődik”, nem fújja el a szél, és a legkevésbé sem kákabélű. Hiszen valakinek meg kell ennie azt a csülkös pacalt, nem igaz?

Túlzás, elismerem. Az viszont tény, hogy hosszú ideig a jómód és a tekintély szimbólumaként tekintettünk a férfiak minél nagyobb derék-körméretére. És, noha egyre többet hallottunk a túlsúlyban – és főleg a hastájékon felhalmozott zsírban – rejlő egészségi kockázatokról, nem igazán törődtünk vele.

Viszont ne gondoljuk, hogy mindez csak nálunk volt így. A századforduló Amerikájában és néhány európai országban különös trend bontakozott ki, ami még nálunk is nagyobbra értékelte a pocakot. Az úgynevezett Fat Men’s Clubok azaz a „Kövér Férfiak Klubjai” az 1800-as évek végétől működtek, és az angolszász férfiklub-kultúra talajából nőttek ki.

Férfiklubok Nagy-Britanniában

A férfiklubok, helyesebben inkább úriemberklubok az angol társadalom jellegzetes intézményei voltak. Az 1700-as évek végén jelentek meg, és később a világ számos más részére, többek között az Egyesült Államokba is átterjedtek. Ezek az exkluzív klubok eredetileg a felsőbb társadalmi rétegekbe tartozó férfiak számára jöttek létre. Céljuk az volt, hogy a társasági élet elszeparált központjaként szolgáljanak.

Az első ilyen klubokat hasonló vagyoni státuszú, érdeklődési körű, és/vagy közös politikai nézetekkel rendelkező férfiak alapították. A koncepció az volt, hogy olyan helyet biztosítsanak a felsőbb társadalmi osztályok férfiúi számára, ahol nyugodtan találkozhatnak, beszélgethetnek és szórakozhatnak – anélkül, hogy zavaró külső hatások (értsd nők) vonnák el a figyelmüket az igazán fontos dolgokról.

Ezen az 1822-ből származó illusztráción bort szolgálnak fel, miközben a társaság nagyobb része épp szerencsejátékozik. Thomas Rowlandson illusztrációja (Fotó: Florilegius/Universal Images Group via Getty Images)

A 19. század közepére a brit klubélet valósággal virágzott. London tele volt olyan klubokkal, ahol a gazdag és befolyásos férfiak találkozhattak rendszeres időközönként – szigorú viselkedési szabályok betartásával.

A férfiklubok második otthont jelentettek tagjaik számára.

Az elegáns környezetben a férfiak pihenhettek, társasági életet élhettek, olvashattak, finomakat ehettek és a legkülönfélébb szabadidős tevékenységeket folytathatták. A legtöbb ilyen klub rendelkezett könyvtárral, szivar- és kártyaszobával, étteremmel, gyakran biliárdteremmel, néhány klubban pedig színházi előadásokat és vitafórumokat is szerveztek.

Kövér férfi klubok

A férfiklubokat egyszerre utánzó és bizonyos szempontból karikírozó Fat Men’s Clubok története száz évvel később kezdődött, az 1800-as évek végén. Az ipari forradalom fokozta kényelem és a növekvő jólét ekkorra lehetővé tette, hogy a gazdag családok messze a szükségleteiken felül fogyasszanak. Tagjaik ezzel párhuzamosan egyre nagyobb testsúlyra tettek szert.

A kövérség ez idő tájt – elsősorban Amerikában – a gazdagság és a jólét szimbóluma volt, noha a túlsúlyos ember gyakran volt durva élc tárgya is, hiszen a kövérséget sokszor a kapzsi mohósággal azonosította a közvélemény. A méretes pocakok birtokosai ezért szívesen csatlakoztak olyan exkluzív klubokhoz, ahol a tagfelvételi kritériumok között a magas testsúly szerepelt. És ahol a dundi férfiak néha maguk között, vizslató tekintetek és gúnyos megjegyzések nélkül érezhették jól magukat… 

Az olyan ismert klubok, mint a Connecticut Fat Men’s Club vagy a Vermont-i Fat Men’s Association testmagasságtól függetlenül 100 kilónak megfelelő minimum súlyt irányoztak elő tagjaik számára.

A kluboknak titkos kézfogásai és jelszavai voltak. Az egyik klub jelmondata a „Kövérek vagyunk, és kihozzuk belőle a legtöbbet!” volt, de elhíresült egy másik mondás is, miszerint „Békésnek kell lennünk, hiszen nem tudunk se verekedni, se elfutni”. Utóbbi mondás igazságtartalmára utalnak azok a jó száz évvel későbbi kutatások, melyeknek tanúsága szerint a túlsúlyos emberek körében arányaiban kisebb a bűnelkövetők száma…

Demokratikus megközelítés

A dundi klubok jóval demokratikusabbak voltak angol klubelődjeiknél, hiszen a társadalom szélesebb rétege számára álltak nyitva. Másképp is működtek: a dundi férfiak klubjai évi néhány alkalommal gyűltek csak össze. Izgalmas vonásuk volt továbbá, hogy humorosan és önironikusan ünnepelték tagjaik testi adottságait.

1884-es illusztráció egy dundigyűlésre érkezőúriember-csapatról (Fotó: Wikipedia)

Az összejöveteleken a túlsúlyra való utalások a közös vidámság forrásai voltak, miközben a találkozókon résztvevők egymással versenyeztek, hogy ki tudja a legtöbbet enni, ki a legsúlyosabb, vagy éppen ki tud a legszellemesebb beszédet mondani a saját méreteiről. Egy korabeli újságcikkben megemlítik például a Coney Island-i Fat Men’s Association-t, melynek minden rendezvényén mérlegelést tartottak, és a legnehezebb tagoknak egész disznókat (!) osztottak ki díjként.

Beszámolók szerint a díjra ácsingózó tagok már hetekkel a találkozó előtt hízókúrába kezdtek, a helyszínen párnákat tömtek a mellényük alá, és nehéz tárgyakat dugtak a zsebükbe, hogy elhozzák a legsúlyosabbnak, vagy épp legméretesebbnek járó trófeát. 

A klubgyűlések nem kis megrökönyödést keltettek a klubon kívüliek körében. A Boston Globe című újság 1904-ben szenzációként tálalt egy klubtalálkozót, és részletesen számolt be a tagok érkezéséről is. „Ma este tele vagyunk gömbölyödő pocakokkal és fodrozódó tokákkal, mert a New England Fat Men’s Club a Hale’s Tavernában tart ülést. A helyiek, akik többnyire csontosak és szikárak, irigykedve bámulják a vonaton érkező köpcös testeket és hurkás tarkókat” – szólt a tudósítás.

Enni, amennyit csak lehet

És hogy mit csinált a férfiember a kövér férfiak klubjának összejövetelén? Egyrészt evett, méghozzá rengeteget. A New England’s Fat Men’s Club eseményein a férfiak például hatalmas reggeliket fogyasztottak, majd „barátságos, olimpiai stílusú, erőt és férfiasságot igénylő versenyfeladatokon” mérték össze ügyességüket. A játékos versenynek nem is annyira a sportértéke volt nagy. Inkább arra szolgált, hogy a klubtagok jó étvágyat csináljanak maguknak a további étkezésekhez.

„A kilencfogásos menü osztrigakoktélt, csirkekrémlevest, főtt szalonkát, gombával tálalt marhafilét, sült csirkét, sült szopós malacot, garnélasalátát, brandymártásos gyümölcspudingot, válogatott süteményeket, sajtot és fagylaltot tartalmazott, amit kávé és szivar követett. Az estét nagy adag szellemességgel, szarkazmussal és harsogó nevetéssel fűszerezték a résztvevők ” – számolt be egy menüről és a kapcsolódó estről egy korabeli tudósítás.

Kapcsolódó: Mit rejtenek a pluszkilók? – A túlsúly pszichológiája

A klubok persze nemcsak a túlsúly ünneplésére összpontosítottak, hanem a társasági élet fontos színtereként is szolgáltak. A tagok különféle rendezvényeket szerveztek, ahol az étkezések között fontos ügyekben szólaltak fel, jótékony célokat támogattak, de néha még politikai ügyekben is állást foglaltak. Sőt, lelkesen sportoltak is. Egy 1885-ös The New York Times-cikk például egy brooklyni és flushingi kövér férfi klub közötti baseballmeccset ír le.

„Gömbölyded testek alkották a híres brooklyni kövér férfiak csapatát, akik mindent megtettek, hogy próbára tegyék a flushingi széle-hossza egy csapatot. Az egyik brooklyni játékos azt is elmesélte, hogy a meccs előtt 25 centet kellett fizetnie egy fiúnak, hogy segítsen neki felvenni a mezét, és újabb negyedet, hogy levegye” – tudósított a lap.

1910-es felvétel egy dundiklub baseball-csapatáról (Fotó: Transcendental Graphics/Getty Images)

Bár a klubok tevékenységének nagy része arra irányult, hogy a tagság elfogadva érezze magát és jól szórakozzon, kapcsolatépítésre is kiválók voltak. Nagy bálok, baseballmeccsek, nemzetközi utazások, pazar lakomák, korcsolyázás és számos más tevékenység könnyítette a hasonló férfiakkal való üzleti és személyes kapcsolatok kialakítását. Akár olyanokkal is, akikkel más fórumokon nem nyílt alkalom találkozni.

Egyes klubok tagjaik között ugyanis igen befolyásos embereket, szenátorokat, vállalkozókat, de híres színészeket is tudhattak. Az egyik legismertebb dundiklub-tag például William Howard Taft, az Egyesült Államok 27. elnöke volt: a köztudottan termetes férfi gyakran viccelődött saját testsúlyán.

A kövér férfi klubok nem csak az Egyesült Államokban voltak népszerűek, bár itt volt a legnagyobb sikerük. Nagy-Britanniában több ilyen klub is alakult, Les Cents Kilos, azaz „százkilósok” néven pedig Franciaországban 1897-ben jött létre egy tiszavirágéletű klub. Belgrád jókora késessel, 1932-ben hozott létre ilyen intézményt. Azoknak a tagoknak, akik nem teljesítették a súlykövetelményt, bírságot kellett fizetniük, amelyet jótékonysági célra ajánlottak fel.

A kövér férfi klubok hanyatlása

Bár a Fat Men’s Clubok a századfordulón rendkívül sikeresek voltak, népszerűségük a huszadik század elején gyorsan csökkenni kezdett. Ennek több oka is volt. Egyrészt az orvosok egyre gyakrabban hívták fel a figyelmet a túlsúly egészségi kockázataira, a szív- és érrendszeri betegségekre, a cukorbetegségre, miközben a fogyókúra és az egészséges életmód egyre népszerűbbé vált, és lassacskán nem a kövérség, hanem épp ellenkezőleg, az elegánsan karcsú test számított státusszimbólumnak.

Az 1920-as években a soványság tehát egyre inkább divattá vált, a kövérség pedig lassan nevetség tárgyává tette az embert. Később már nem voltak ritkák azok az – igaz, nőkre fókuszáló – klubok sem, melyeknek célja a felelős táplálkozás (vagyis inkább a sanyargató diéta) népszerűsítése volt. Az első világháború, majd az 1930-as évek nagy gazdasági válsága szintén hozzájárult a klubok hanyatlásához. Az emberek rosszabb anyagi helyzetbe kerültek, és az ilyen típusú exkluzív klubok fenntartása eleve luxusnak számított.

Ráadásul az élelmiszerhiány és a megszorítások időszakában a kövérségre kifejezetten rossz szemmel néztek a tömegek.

A kövér férfi klubok tagsága az első világháború utáni években jelentősen megcsappant, az egykor 10 000 tagot számláló New England-i klub utolsó, 1924-es ülésén csak 38 tag jelent meg, akik közül már senki sem érte el a 100 kilós súlyhatárt.

A fat man klubok a mából nézve megmosolyogtató színfoltjai a történelemnek, ugyanakkor komoly tanulsággal is szolgálnak. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy önképünket milyen könnyen befolyásolják a társadalom aktuális trendjei, másrészt azt illetően, hogy mentális egészségünk megőrzéséhez milyen fontos az elfogadó, támogató közösség. Na és persze, hogy az önirónia és a humor olyan tulajdonságok, amik nélkül – testsúlytól függetlenül – nem érdemes élni.

Kapcsolódó: Korábbi cikkünkben egy olyan kultúráról írtunk, ahol az eladósorba kerülő lányok kövérsége számít a család státusszimbólumának

Kiemelt kép: Getty Images