Gábor huszonhat éves, a vendéglátásban dolgozik, egy éve saját otthonában lakik Budapesten, és a lakás törlesztőrészleteit minden hónapban ő fizeti. Szülei egy Szolnokhoz közeli településen élnek, és először az albérletébe, majd a lakáshitelhez kapcsolódó önrészbe segítettek be, hogy fiuk saját otthont vásárolhasson. 

– Szerencsés vagyok, mert a szüleim – bár az ő lehetőségeik is végesek – tudtak támogatni, de én is mindent megtettem, hogy léphessek egy nagyot előre. Látom, hogy a korosztályomban sokan még mindig a szüleikkel élnek, és azt is látom, gyakran anyagi okokra hivatkoznak, de valójában a kényelem az, aminek nehezükre esik búcsút mondani – meséli Gábor, és azt is hozzáteszi, ez szerinte személyiség­típus, nevelés, szülői minták kérdése. És amit mond, azt tulajdonképpen számos kutatás és szakember is megerősítette már.

Ha az elmúlt szűk húsz évet ­nézzük, világszintű jelenség, hogy ­a 20–29 éves fiatalok egyre nagyobb része él a szüleivel. A kutatások azt mutatják, hogy e korosztály fele nem önállósodott. Egy 2023-as adat szerint az Európai Unióban a fiatalok átlagosan 26,3 éves korukban hagyják el a szülői házat, Magyarországon 27,1 éves korban. 

Figyelemre méltó tendencia, hogy az EU-ban a férfiak később költöznek el a szüleiktől, mint a nők, egy 2023-as adat szerint a férfiak átlagosan 27,2, míg a nők 25,4 évesen állnak (legalábbis valamennyire) a saját lábukra. Érdekesség, hogy ez Málta kivételével minden országban így van. És bizonyos helyeken ez a jelenség szinte extrém méreteket ölt: Dél-Koreában például a 20 és 29 év közötti korosztály 81 százaléka élt a szüleivel 2022-ben. Mindez az ­Oeconomus Gazdaságkutató­ Alapítvány elemzéséből derül ki, ahogyan a hazai viszonyokra vonatkozó információk is. Ezek szerint a 20 és 29 év közötti magyar fiatalok 56 százaléka még a szüleivel élt 2022-ben. 

Elsőre biztos sokaknak az jut eszébe, hogy az ingatlanárak teljesen elszálltak az elmúlt néhány évben, így akinek nem tudnak segíteni a szülei, vagy nincs örökölt lakás a láthatáron, az gyakorlatilag álmodni sem merhet arról, hogy a saját lábára álljon, és otthont teremtsen magának. Ebben nyilván van igazság, de ez nem magyarázat mindenre. Több társadalmi és pszichológiai ok is húzódik amögött, hogy egyre tovább élnek együtt a gyerekek a szüleikkel. 

A szülők felelőssége

Bereczki Enikő generációkutató is foglalkozik a témával A rejtélyes Z generáció című könyvé­ben, amelyben külön fejezetet szentel a felnőtté válás kihívásainak a 21. században. Azt írja: „Az úgynevezett többgenerációs és a »kiterjesztett családmodell« nagy ritkaság lett, a családi struktúrák megváltoztak, egyre összetettebbek, ahogy a párkapcsolatok is egyre változatosabbak.” Azt is hozzáteszi, hogy „talán a történelemben még soha nem volt olyan szülői nemzedék, amelynek az életét ennyire meghatározta volna a biztonság igénye. A világ megváltozott, kiszámíthatatlanná vált, a veszélyforrások száma megnőtt, talán sokan ezért is védelmezik jobban ma a gyermekeket, mint régebben. Bonyolult kérdés, hogy vajon ez hosszú távon mihez vezet, jót tesz-e a felnövekvő generációnak.” Bereczki Enikő Jean M. Twengét, az elsősorban generációs különbségekkel foglalkozó pszichológus professzort is idézi, aki szerint sok Z generációs képtelen kilépni a szülők által biztosított meghitt gyerekkorból: „A szüleik csodálatossá tették a gyerekkorukat, sokat dicsérték őket, és a szórakozáson volt a hangsúly, valamint kevés felelősséget kellett vállalniuk. Nem csoda, hogy nem akarnak felnőni.”

A szerző Székely Levente ifjú­ságkutató Szürke hattyúk című könyvére is hivatkozik. Székely 2016-os kutatási adatokra támaszkodva azt állapítja meg, hogy az azt megelőző években „a fiatalokban növekedett a szülői életeszmény elfogadása, a szülőktől való elköltözési vágy azonban mérséklődött”. Az idézett részből az is kiderül, hogy a 15 és 29 év közötti fiatalok többségéből hiányzik a civil aktivitás, és ahogy a politikai vagy közéleti dolgokban sem lázadnak, úgy a szüleik ellen sem. Több kutatás rámutat, hogy napjainkban kimondottan harmonikus az együttélés a 15–29 évesek és szüleik között. 

A Pán Péterektől a ninjákig

Minden jel arra mutat, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon (is) folyamatosan növekszik a fel (nem) nőtt gyerekek száma, mutat rá Bereczki Enikő, és azt is hozzáteszi, egy kutatás szerint a magyar háztartások ötödében él felnőttkorú gyermek, ezek közül minden negyedik háztartásban olyan, aki tanulmányait már befejezte, mégis a szülői ház elő­nyeit élvezi.

Fontos leszögezni, hogy ez a tendencia egyáltalán nem új keletű, tíz-tizenöt évvel ezelőtt Pán Péter-szindrómáról beszéltünk az Y generáció kapcsán, majd megismertük a „mamahotel” kifejezést, és fiatalok tömegét, akik harmincas éveikben sem különösebben törték magukat, hogy a saját lábukra álljanak. Biztosan sokan emlékeznek a Matthew­ McConaughey­ és Sarah Jessica­ Parker főszereplésével készült Anyám nyakán című romantikus komédiára, amelyben nyugdíjaskorú szülők egy erre szakosodott szakember segítségével próbálnak megszabadulni otthon ragadt, harmincöt éves fiuktól. 

Somlai Péter szociológus egy új kategóriát dobott be a köztudatba, az úgynevezett új ifjakat, azaz azt a nemzedéket, amely halogatva és bizonytalanul hagyja el a kamaszkort. A kutató szerint a mai fiatalok nagy része ilyen, ezért ő korszakváltásról is beszél, és azt mondja, ideje az egykori klasszikus gyermekkor-serdülőkor-felnőttkor-időskor életszakaszmodellt újraértelmezni. A modern korra jellemző életforma ugyanis új életstílusokat és szociális szerepeket produkál. 

– Ma reggel tudtam meg a rádióból, hogy a fiam az úgynevezett ninjageneráció egyik képviselője – meséli egy ötven körüli ismerős, akinek két felnőtt gyereke van. A lánya boldogul, dolgozik, építi a karrierjét, a fia viszont sem tanulni, sem dolgozni nem akar. Alkalmi munkákból keresi meg a „zsebpénzét” huszonhat évesen, és inkább alább adja az igényeit, mint hogy bármit is komolyan vegyen. Ebben nyilván segítségére van, hogy az édesapja rendszeresen ad neki pénzt, és persze otthont is biztosít. 

Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány témába vágó cikke szerint Európában minden tizedik fiatal (15 és 24 év közötti) nem dolgozik, és nem is tanul. Ők az úgynevezett ninjageneráció, amely, az eredeti jelentéssel ellentétben, ebben a kontextusban egy betűszó, és a „no income, no job and no assets” rövidítése (se jövedelem, se munka, se vagyon). Magyarországon, hasonlóan az európai átlaghoz, a fiatalok közel 10 százaléka nem tanul, és nem is dolgozik. Ez a szám azonban csökkenő tendenciát mutat, elsősorban a pandémia idején volt igazán magas.