A Katára jellemző energia olyan elemi erővel árad a színházcsinálóból, hogy még e sorok szerzőjét is berántotta egy ideje. Ha időm engedi – és néha engedi –, beszállok a mókába, és egy-egy vers vagy dal erejéig csatlakozom a csapathoz, amelynek a magja a szülővárosomban, Ercsiben munkál. Egyszerre nosztalgikus és szívmelengető, amint az ercsi művház színpadának takarásában állok, akárcsak negyven éve. A pulzusom százhatvan, és tudom, hogy néhány perc múlva dalra fakadok azokkal a srácokkal és lányokkal (vagyis inkább: felnőtt emberekkel), akiket gyerekkorom óta jól ismerek. Mindez egészen más minőségű kötődést is jelent a szülővároshoz: nem felnövésem helyének múzeumi vitrinjei között őgyelgek, hanem eleven szálak kötnek hozzá. És ahogy telik az idő, ez mind fontosabbnak tűnik.

Közösség és vadászat

Az utolsó személyes említés: úgy tíz éve Ercsiben majdnem rányitottam a kocsiajtót Katára, aztán jót örvendeztünk a találkozásnak. Én azt hittem, Budapesten színésznő, de elújságolta, hogy hazaköltözött. Megvette egy legendás tanító hosszú parasztházát – azért neki adták el, merthogy ő is pedagógus –, és berendezkedett. A színjátszó csoport pedig – a Felvonási Tünetek – 2017-ben jött létre. A Nyolc nő című darabhoz keresett maga mellé még hét játszótársat. 

– A pedagógus kollégáim között keresgéltem – mondja. – Akik tényleg nyitottak arra, hogy szöveget tanuljanak, és közöljenek valamit magukról vagy magukon keresztül. Hogy együtt dolgozzunk. Ez hamar összehozott minket, és mindenkinek egyértelmű volt, hogy szeretnénk létrehozni egy produkciót, majd átnyújtani a többi embernek.

Ehhez az kellett, hogy elsajátítsák a színészet alapvető szakmai fogásait. Meg kellett jelenni, megszólalni, végigvinni a szerepívet… Ezt mind a mai napig gyakorolják-­tréningezik a társulat tagjai, ha pedig új tag érkezik, mindenki segít neki abban, hogy egy kicsit színésszé alakulhasson. 

– Végtelenül fogékony és fantasztikus emberek – mondja Kata. – Jönnek fiatalok, de negyvenesek is. Ám én is „vadászok” újakra. Idén nyáron bemutattuk az Othellót, és Desdemonára egy különleges fizikumú és kisugárzású szereplőre lett volna szükségem. Egy barátnőm éppen ilyen volt – akire jól rá is ijesztettem, amikor felkértem a szerepre. Átgondolta, és csatlakozott. Ne felejtsük el: ezek az emberek sok időt áldoznak a színházra, a próbákra. És manapság – főleg a Covid óta – nagyon nehéz megtervezni, mit hoz az élet. 

Kata mindig elemző próbákkal kezd: végigveszik, miről szól a darab, és melyik szereplőnek mi a mozgatórugója. Közös gondolkodás, megbeszélések kezdődnek. Van, aki belesimul: az egyik tag például cégvezető és egyetemi tanár, és kifejezetten örül annak, ha itt nem neki kell döntenie, hanem „meg van mondva”, mit kell csinálnia. Van olyan is, aki mindent megkérdőjelez és újraértelmez. Összetett és izgalmas a csapat dinamikája. 

Othello a temetőben

Két dolgot vettem észre, amikor Katáékkal próbáltam és felléptem. Egyrészt azt, hogy tényleg közösséget teremt: egy nyolcezres városban van mit és van kikkel csinálni. Össze lehet járni próbálni, de csak lazítani is. A másik, hogy miközben az ember egy próbafolyamatban vesz részt, maga is átalakul. Önmagából kezd dolgozni: a lelke az alapanyag.

– A közösségben együtt alkotunk, egymásra számítunk, egymás tekintetéből-mozdulatából hozunk létre valamit – mondja. – És természetesen a saját testünkkel, hangunkkal, a saját kifejezőerőnkkel próbáljuk közvetíteni a mondanivalót. Mi ez, ha nem személyiségformálás? De lehet akár terápia is. Ha valaki elmegy jógázni, énekelni, vagy faragni kezd, akkor is magába ás le, önmagát kezdi el felfejteni. Ez az élet: az önreflexió, aztán pedig a változás. És én magam is alakulok közben: régen sokkal feszesebb voltam, és túl sok szabályt állítottam fel. Olyanokra gondolok, hogy például miként lehet egy próbán vagy a színpadon viselkedni. Ezeket a budapesti „nagyoktól” láttam mint rendezőasszisztens vagy színjátszó. De közben rá kellett jönnöm: ez más, mert ez nem egy szakma, hanem magától érkezik mindenki, a saját és a közös kedvtelésünkre.

A társulat az Ercsitől másfél óra alatt elérhető körben lép fel: szerte Fejér és Pest vármegyében. Azért ez a limit, mert mindenki – a családja és a munkája mellett – a saját idejéből áldoz a színjátszásra. Saját autókkal érik el a különböző helyszíneket. Havi két-három előadásuk van, de nem lehet mindig ugyanazokkal megjelenni ott, ahol már voltak. Ezért sokszor új, szokatlan helyszíneket keresnek. 

– Előadtunk már a helyi kocsmában – meséli Kata. – De a Macbethet és az Othellót az ercsi temetőben is. Először egy kicsit ódzkodtam ettől, de utánaolvastam, és kiderült: Shakespeare-t lehet temetőben is játszani. Főleg Angliában van ennek hagyománya, és különleges a „húzása” ezeknek a helyeknek. Közben persze tiszteletben tartjuk mindenkinek az érzését: olyan területen játszunk, ahol nincsenek sírok. Letesszük a fáklyákat a temetőben, jönnek a nézők elemlámpákkal, székekkel-pokrócokal… és mindenki élvezi az előadást.

Vissza a fővárosból

– Napközis voltam, alsós – meséli Kata. – Előző nap láttam a moziban a King Kongot. És akkor én voltam Jessica Lange, akit elrabol az óriási szörny. Felmásztam a mandulafára. Az volt King Kong tenyere. A többi kislány meg jajveszékelt – ők voltak a statiszták. A nagymamám gyönyörűen mesélt, apukám a mai napig verseket ír, a pedagógus keresztanyám pedig sok előadást és műsort rendezett helyben. Őt mindig figyelgettem, kivel hogy beszél, mit csinál. Nekem soha nem okozott gondot emberek előtt megszólalni. Mint ahogy a nővéremnek sem. Renáta­ annak idején a létező összes vers- és prózamondó versenyt megnyerte.­ De ő magányos művész típus, én meg a csinálós-rendezkedős. Természetesen ő is tagja a Felvonási­ Tüneteknek. De gyerekkorunkban soha nem voltunk magamutogatók: mindig tudtuk, mikor minek van ideje. És persze édesanyánk rengeteget támogatott abban, hogy kihozhassuk magunkból, ami bennünk van.