A Rózsavölgyi Szalonban ad találkát, Az utolsó óra című előadás után/ előtt. Merthogy ma dupláznak. Amíg a művész úr kifújja magát, én a kérdéseimet rakom össze. Fölöslegesen, a beszélgetés úgyis teljesen más irányt vesz…

– Van annak valami jelentősége, hogy pont a Freud-előadásodra invitáltál?

– Az égvilágon semmi (csodálkozik). Most volt csak időm.

– Úgy tudom, a darab két pszichiáter beszélgetése életről, halálról, hitről, a második világháború kitörésének pillanatában. Jordán Tamás játssza az idős Freudot, te pedig a fiatalabb angol pályatársat. A színlapon az áll, te rendezted. Milyen az, amikor egy színész önmagát rendezi?

– Tamás rendezett engem. Egy kétszemélyes előadásnál a színészeknek nagyon kell figyelniük egymásra. Egyébként sem egy bonyolult darab, nem kellettek hozzá nagyívű rendezői víziók. Kitaláltunk egy alapot, kicsit tologattuk a hangsúlyokat, a többi már működött magától.

– Rengeteget játszol mostanában, alig tudtál időt szakítani erre az interjúra. Pontosan milyen előadásokban?

– Megy a III. Richárd a Radnóti Színházban, a My Fair Lady a Centrálban, azon kívül játszom az Igenis, Miniszterelnök úr!, a Vaknyugat és az Egy, kettő, három című darabokban, az Átriumban, és itt a Freud is. Huszonöt előadás egy hónapban. Évek óta nem játszottam ennyit.

– Ez rengeteg!

– Ugyan, mindenki ennyit dolgozik. Miért, te nem? Egész nap rohangálsz, szerkesztőség, írás, és este fél nyolckor még itt ülsz velem a színházban. De az orvos, a pedagógus, a takarítónő is ugyanígy odateszi magát. Csak amit én csinálok, az jobban látszik. Meg szerencsém is van, mert az a munkám, amit szeretek.

– Emellett még rendezel is. Nemrég láttam Tolsztoj A sötétség hatalma című drámáját a Budaörsi Latinovits Színházban. Amit ott a szemlátomást semmi pénzből kihoztatok, az fantasztikus volt! Nem sajnálod, hogy csak kevesek látják?

– Mit tegyek, ha nagy színházba nem hívnak? (nevet) A lényeg, hogy ezekbe a kis színházakba is jönnek velem a nézők. Ez nagyon fontos! Nem kell azon szorongani, vajon megtelik-e a nézőtér, szerencsére alig lehet az előadásaimra jegyet kapni.

– Ez a Nemzeti Színházból maradt örökséged?

– Szerintem én már a nemzeti színházas korszakom előtt megcsináltam magam. A népszerűségemet elsősorban a televíziós műsorvezetésnek köszönhetem. Novák Péterrel annak idején műfajt teremtettünk, 1998-ban a Reggeli volt az első olyan élő műsor, amelyben akár mászkálhattunk is a stúdióban, és közben kötetlenül beszélgethettünk a vendégeinkkel. Azokban az években megismert az egész ország, ennek köszönhetem, hogy kíváncsiak lettek a munkáimra az emberek.

– Az biztos, hogy nem ismerek senkit, aki olyan szabadon sétálgat a bulvár és a magasművészet között, mint te. És még csak le sem járattad magad.

– Ne felejtsd el, hogy akkoriban még nem voltak celebek, és nem a cellulitisz volt a legfontosabb téma a beszélgetős műsorokban! Mi Esterházy Pétert, Popper Pétert, írókat, költőket, az angol nagykövetet hívtuk meg a stúdióba, vagy éppen a kolbásztöltőverseny győztesét, de mindenképpen olyan embereket, akik mögött teljesítmény állt. Amikor azonban már föntről beleszóltak, melyik Kossuth-díjast hívhatjuk meg, és melyiket nem, úgy éreztem, ideje felállnom.

– Mindent ilyen tudatosan csinálsz?

– Nem. Csak figyelek. Arra különösen vigyáztam, hogy ne a média tartson a kezében engem, hanem én a médiát.

– Erős kezekkel tartod a gyeplőt a rendezéseiden is. Színészkollégáid mondják, hogy nagyon meg kell nálad dolgozni a szerepért. Stohl András szerint, már amikor elkezditek a próbákat, készen áll a fejedben az előadás. És ha valaki nem talál bele a vágányba…!

– Nem áll készen. De tudom, honnan indulok, és hová akarok eljutni. Nincs értelme a kísérletezésnek. És addig valóban nem hagyok nyugtot a színészeimnek, amíg rá nem állunk arra az ösvényre, ami, bízom benne, előrevisz.

…

A teljes interjút a Nők Lapja Nyár 2018-as számában olvashatjátok el. A magazint június 16-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Csibi Szilvia