Tele a világ közhelyekkel, közülük tán az a legtartósabb, hogy minden anya és apa tiszteletet érdemel, hiszen a szülői szerep felelős felnőtté formálja az egészséges lelkületű férfiakat és nőket, de még a sérült, problémás embereken is képes javítani – mondja rezignáltan a harmincas Róza. – Csakhogy e felfogás hívei megfeledkeznek a deviáns­ meg a látszatra jó szülőkről, akiknek elsősorban önmaguktól kellene megvédeniük a gyerekeiket.  

Miért nem váltok el?

Róza egyetlen gyerekként, a külvilág megítélése szerint a szülei szeme fényeként cseperedett fel, amit maga is így érzett tíz-tizenkét éves koráig, de mire nyolcadikos kiskamasz lett, már tisztán látta, a szülei házassága csatatér, és ők úgy viselkednek, mint a játszótéri homokozóban küzdő óvodások. 

– Én voltam a sárga kisvödör és a legszebb piros lapát, amelyet mindketten meg akartak kaparintani. Szüntelenül harcoltak, hogy én és az egész világ megtudja, melyikük erősebb, értékesebb, műveltebb, jobb, fontosabb. Bármiről beszéltek, ordítozásba fulladt, emiatt állandóan bőgtem, de ügyet sem vetettek rám. Anyám szerint apa rideg érzelmi hulla, akit az autókon és a pénzen kívül semmi sem érdekel, apám szerint anya egy hisztérika, aki fenn hordja az orrát, ráadásul felesleges diplomás, hiszen két forintot sem keres a tanári végzettségével. Anya tényleg csak akkor jött rá, neki is dolgoznia kellene, amikor apa fellázadt. Bejelentette, csak engem hajlandó eltartani, de ő nem arab sejk, tehát esze ágában sincs egy háztartásbeli feleség kívánságait teljesíteni. Ötödikes lehettem, amikor ultimátumot adott anyának, ezután már minden együtt töltött percüket belengte a gyűlölködés. Pedig egy idő után anya sem keresett rosszul, mert németet tanított otthon – mostanában már csak nyelvvizsgára készít fel –, és szívesen bébiszitterkedett. Ma is annyit dolgozik, amennyit csak bír, csakhogy közben egyre inkább lenézi és bunkónak titulálja apát, akinek autószerelő az alapvégzettsége, miközben anya felmenői kivétel nélkül értelmiségiek. Gimnazista koromban utáltam, hogy állandóan gúnyolják és kijavítják egymást, utáltam, amikor anya tudatosan akart a saját pártjára állítani, apa pedig azért vett nekem ajándékokat, hogy őt tartsam első számú szülőmnek. Könyörögtem, váljanak el, de meg sem hallották! Tizenhét éves koromban beszerettem egy öt évvel idősebb, gazdasági főiskolára járó fiúba, ő hívott, és én azonnal hozzáköltöztem az albérletébe. No, ekkor találtak egymásra először a szüleim, és teljes egyetértésben parancsoltak haza! Én pedig úgy kiabáltam, ahogy tőlük tanultam: „Nem élek veletek, nem tudnék leérettségizni a cirkuszaitok közepette!”

Boldogabbak lennének együtt 

Ilyen előzmények után nemigen lehet csodálkozni, hogy Róza arra törekedett, hogy érettségi után vidéki főiskolán vagy egyetemen tanuljon tovább, ami sikerült is. Csalódással ért véget élete első szerelme, erre pedig kiváló gyógyír volt a környezetváltozás, hiszen egy barátságos, kelet-magyarországi kisváros főiskoláján, kollégistaként kezdett neki a tanulásnak, hogy óvodapedagógus legyen, amire gyerekkora óta vágyott. Jól és szorgalmasan tanult, túlteljesítette a tervet, hiszen a diplomája arra is alkalmassá tette, hogy német nyelvű óvodában is dolgozzon, ráadásul a diplomaosztóján már az új szerelme, Robi is részt vett. A fiú harminc-, Róza huszonhat éves volt, amikor összeházasodtak. Mindketten csodának tartották, hogy generációjuk szokásaival szemben korán egymásra találtak, és hálásak voltak Robi apjának, aki a mátyásföldi háza kertjében málladozó nyári lakot téliesítette, modernizálta, kifestette, és ők esküvő után beköltözhettek egy nyolcvan négyzetméteres, önálló otthonba. Imádtak ott élni, a barátaik lelkesen vendégeskedtek náluk, ráadásul Robi édesanyja is gyakran megjelent a mátyásföldi „rezidencián”. Ő akkor költözött el a férjétől, amikor a fiukat felvették egy vidéki egyetemre, majd 2020-ban, a gyereke esküvőjén ismét rácsodálkozott a rendes párjára. 

– Varázslatos volt az esküvőnk – emlékezik Róza meghatottan. – Mi szerelmesen mondtuk ki az igent, közben Robi külön élő szülei is szerelmesen méregették egymást, ami azóta is tart. Ők nem versengtek, nem veszekedtek, mint az én szüleim,­ náluk az okozott konfliktust, hogy anyósomnak öt kisebb testvére van, akiket erőn felül támogatott, emiatt súlyos anyagi gondokkal küszködtek. Az elköltözése után Robi apja tatarozta a házukat, takarékoskodott, engem királylányként fogadott, és mi vele drukkoltunk, hogy a felesége végre ismerje fel, a negyvenes-ötvenes testvérei már csak követelőznek, de a gyámkodásából nem kérnek. Mindennek hatására találtuk ki a férjemmel, összehozzuk a szüleit, boldogabbak lesznek együtt! Mi Németországba vágytunk, ahol az én diplomámat is jól lehet hasznosítani, és szerettük volna biztonságban tudni őket, mire elmegyünk. Ezért kezdeményeztünk közös kirándulásokat, vacsorákat, ezért jártunk velük színházba. Élveztem a házassági terápiánkat, mert végre úgy éreztem, családban élek, még akkor is, ha Robi anyja gyakran ment „haza” a húgához. De senki sem ordított, nem sercegett a gyűlölet! Mit gondolsz, kik lettek féltékenyek az idillre? Természetesen az egymást tépő szüleim.