Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert minden nap együtt tanul fiával, a férje szerint azonban ez nem jó ötlet.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Mindennap együtt tanulok 11 éves kisfiammal, és ő ezt igényli is. Sokszor elbizonytalanították az iskolában, és ha jól oldja is meg a feladatokat, soha nem bízik magában, hogy tényleg jó-e, és nincs is kedve egyedül leülni tanulni, mert unja. Egyébként jó tanuló. Néha persze veszekszünk. Néha már mind a ketten belefáradunk. A férjem mindezt látva többször kifejtette, hogy nem kell, nem szabad a gyerekkel együtt tanulni, vele se tanult senki, mégis ember lett belőle.
De ő nem éli át velünk együtt az iskolai mindennapokat, mert nagyon sokat van külföldön (részben ott dolgozik).
A kérdés körül már hevesebb vitáink is voltak. Szerinte én ártok a gyereknek, elveszem az önállóságát. Ez részben igaz lehet, de én úgy látom, a mai iskolarendszer olyan, amelyben a gyereknek lehetőleg mindenből egyformán kell produkálnia, hogy a képességeinek megfelelő iskolában továbbtanulhasson. Márpedig senki nem lehet egyformán jó mindenből. Kinek van igaza? Vagy: kinek van inkább igaza kettőnk közül?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Jól tette fel a kérdést: kinek van inkább igaza… És még erre is nehéz válaszolni. Ha csak azt nem mondjuk – és ez bizony így van –, hogy ilyen dolgokban mindenképpen a gyerekkel tartósan, a mindennapokban is együtt élő szülőnek kell a döntést meghoznia, legbensőbb meggyőződése szerint, mert csakis ez teremt viszonylag biztonságos, kiegyensúlyozott helyzetet.
Nem szabad, hogy a szülő rábeszélésre, netán belátásból feladja saját véleményét, és úgy csinálja a dolgokat, ahogyan ezt másvalaki szeretné, aki esetleg őt ész- vagy egyéb érvekkel meggyőzte, de ami ellen a szülő, akinek a dolgot végül is megvalósítania, kiviteleznie kell, belsőleg folyamatosan berzenkedik. Ez mindenképpen elbizonytalanítja a gyereket, és kettejük viszonyában is feszültséget okoz. A bizonytalan szülő mindig ingerültebben és erőszakosabban képviseli a maga bizonytalan véleményét.
Mindebből az következik, hogy magának kell szuverén módon döntenie ebben a kérdésben (is), és azt kell tennie, amit az adott helyzetben, persze mindig újra mérlegelve, belső indíttatásra, a legjobbnak tart. Ebben, hogy az „adott helyzetben”, már az is benne van, hogy előfordulhat olyan eset, amikor mégsem kellene együtt tanulniuk, vagy csak részben. Esetleg elindítani egy tanulási vagy feladatmegoldási folyamatot, és a végeredményt újra együtt ellenőrizni… És lehet olyan helyzet is, amikor, az eddigi szokások miatt is, végig együtt kínlódnak egy tananyaggal.
Leveléből úgy veszem ki, hogy maga is átéli mindazt a nehézséget, amit a korrepetáló szülők általában átélnek.
Korrepetálás közben butábbnak láthatom a gyerekemet, mint amilyen, idegesítőbbnek, érezhetem úgy, hogy én a lelkemet kiteszem, ő meg ide se figyel, a feszültség sokszor kiabálásba és sírásba torkollhat… Valójában egy egészséges iskolarendszerben a gyereknek nem volna szüksége szülői vagy más korrepetálásra. A gyerek és az iskola együtt dolgoznak a tananyagon. De ez sajnos a mai iskolarendszerben – néhány kivételes iskolától eltekintve – még nem így van.
Kapcsolódó: Sokszor az iskolára hárítják a gyerek nevelését a szülők
Igaza van: mindenki mindenből egyformán nem lehet jó. Az életben való beválás nem korrelál az iskolai eredményekkel. Eminensnek lenni egészen más képességeket kíván, mint bármilyen szakmában vagy területen jó gyakorlati vagy elméleti szakembernek lenni. Az iskolai és felvételi követelmények mégis efelé az értelmetlen „mindenből jó” állapot felé szorítják az ambiciózus szülőket és gyerekeket. Ehhez a gyereknek tényleg kell a segítség.
(A mai körülmények között néha akár az, hogy bár vele együtt, de lényegében helyette oldom meg a feladatot, csinálom meg a leckét.
Ne higgyük, hogy ebből nem tanul a gyerek! Ne higgyük, hogy ez csak mankó lehet, amelyet a későbbiekben nem fog tudni eldobni. Mert ilyenkor is példát mutatok a megoldásra. Miközben esetleg lehetővé teszem számára, hogy ne éjjel fél tizenegykor, hanem már kilenckor feküdjön le, ami sokkal fontosabb testi és lelki egészsége szempontjából, mint az időnként egészen elképesztő – és elképesztő tömegű – házi feladat önálló megoldása.)
Kapcsolódó: Tanuljon-e augusztusban a gyerek? – Vekerdy véleménye és tanácsai
Én mindenképpen azt tanácsolnám, hogy a sokat távollevő fél bízza magára a probléma megoldását – szerintem ez az egyetlen, a gyerek fejlődése szempontjából is jó lehetőség –, maga viszont, ahogy eddig is tette, forgassa elméjében az önállóság, az önállósodás esetleges lehetőségeit. Igazából már a kis elsős esetében is az lenne a jó, ha kevéske – naponta 15–20 percnél többet igénybe nem vevő! – leckéjéhez egyedül fogna hozzá, de én ott lennék a közelben, hogy kérdezhessen, ha akar.
Ennek az önállóságnak a későbbiekben – amennyire az iskolarendszer helytelen követelményei ezt lehetővé teszik – tovább kellene fejlődnie, még a jelenlegi, körülmények között is.
Búcsúzóul: hogy a gyerekeket az iskolában elbizonytalanítják manapság – ahelyett, hogy biztonságérzetüket növelnék –, ez olyan szakmai tévedés, amely jelentős mértékben járul hozzá ahhoz, hogy sokszor kell azt hallanunk, a gyerekek ugyan nagyon sokat tanulnak, de mégsem tudnak semmit. Hála istennek, a gyerekek persze nagyon is sokat tudnak, ha nem is az iskolai tananyagból.
De bizony nagyon jó volna a gyermekek természetes kíváncsiságát és az iskolai tanítás módszereit egymáshoz közelíteni, tekintetbe venni a gyerekek gyorsan változó életkori szükségleteit, és ezzel is megadni testi-lelki-szellemi fejlődésükhöz szükséges biztonságérzetüket.
Nők Lapja 2000/49. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images