Ha egy Activity-partin kísértetet kellene rajzolnunk, több mint valószínű, hogy lepedővel burkolt szellemet művészkedünk a papírra: nem kell más, csak némi körvonal, egy kerek szempár, – és ha valami furcsa oknál fogva ennyiből sem jönne rá a partnerünk, hogy mit akarunk mondani – esetleg egy „BOO”-ra nyíló kerek száj. Ha tudni szeretnénk, hogy miként vált ennyire általánossá a fehér lepedőbe bugyolált kísértetek képe, és miért így élnek élénken a képzeletünkben, évszázadokat kell visszaugranunk az időben.
Az 1300-as években a szegényebb családok nem tehették meg, hogy koporsót vásároljanak, ezért halott szeretteiket fehér lepelbe burkolva helyezték örök nyugalomra – minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a korból fennmaradt történelmi leletek gyakran lepedőbe burkolt csontvázakként ábrázolták a túlvilági alakokat.
Ennek egyik leghíresebb példája Robert de Lisle angol nemes 1308 és 1340 között íródott, könyvbe foglalt imádsága, melynek kiemelkedő részletességű illusztrációi a Három élő és három halott történetén keresztül mesélnek az elkárhozásról. (A képet a linkre kattintva tudod megtekinteni.)
A spiritizmus tragédiája
Kihasználva, hogy az 1400-as évekre széles körben elterjedt az élőhalottak ily módon történő ábrázolása, a macskaköves sikátorok tolvajainak sem kellett több: angol rablók egész hada öltött magára fehér lepedőt, hogy szellemként rémítsék halálra a pénzesebb városlakókat.
Az álruhának kettős előnye volt: egyrészt elrejtette a támadó kilétét, másrészt – félvén az elkárhozástól – vérszomjas kísértetet látva az áldozatok is szívesebben „adakoztak”. Annak ellenére, hogy a hatóságok számtalan szélhámosról (szó szerint) lerántották a leplet, az emberek körében később is elterjedt volt a tévhit, miszerint boldogtalan halott lelkek temetkezési lepelbe bugyolálva bolyonganak a Földön.
Kapcsolódó: a 19. században a vámpírokkal is meggyűlt a baj.
Az elképzelés arról, hogy így festenek a kísértetek, a 19. században is élénken élt a köztudatban – ami nem egyszer tragédiához vezetett. Az egyik leghíresebb eset Thomas Millwood londoni kőműveshez köthető, akit 1804-ben azért lőtt le egy Francis Smith nevű férfi, mert összetévesztette egy rosszindulatú szellemmel.
Történt ugyanis, hogy a környékbeli lakosok hetek óta arra panaszkodtak, hogy egy szellem zaklatja őket éjjelenként, Smith pedig – látva Millwood fehér munkaruháját – biztos volt benne, hogy az említett kísértetet látja.
A gyilkossági per során az elhunyt felesége elmondta, hogy férjét a lövöldözés előtt mások is szellemnek hitték, ezért többször is kérte, hogy cserélje le a munkaruháját.
Smith-t a gyilkosságban bűnösnek ítélték, a környéken kísértő szellemről pedig kiderült, hogy egy helyi férfi volt, aki így gyakorolt személyes bosszút szomszédain.
Veszélyes szellemimitátorok
Ezek a csínytevések pedig nem maradtak következmények nélkül. Az 1830-as években emberölésért ítéltek el egy szellemimitátort, aki szó szerint halálra rémített egy idős asszonyt. 1844-ben néhány feldühödött férfi üldözőbe vett egy „kísértetet”, akit annyira megvertek, hogy kórházba kellett vinni. 1888-ban egy 50 fős falusi csapat pedig botokkal felfegyverkezve vett körbe egy lepelbe bújt férfit, akit csak azután engedtek szabadon, hogy megígértették vele: pénzt adományoz a helyi betegeknek.
Jacob Middleton történész szerint a szellemek megszemélyesítése nemcsak a pénzéhes rablók és a fiatalkorú csínytevők, de a szexuális ragadozók utcai módszere is volt, akik arcukat gyakran fedték lepellel London nőtársadalma és a hatóságok elől.
Millwood tragikus halála és bűnözők ide vagy oda, a társadalom szellemekről alkotott elképzelése pedig később sem változott. 1889-ben egy újság közvélemény-kutatást is végzett Missouri államban, felmérvén, hogy a lakosság mennyire hisz a természetfeletti lényekben.
Az egyik olvasó, JW. Wills azt írta, hogy két szellemmel is találkozott életében. Mindkettő fehér leplet viselt, és az egyiket, amelyiknek szarvai is voltak, szívesen lelőtte volna, amennyiben nem felejti otthon aznap a pisztolyát. Egy másik olvasó, egy bizonyos Heaton professzor pedig arra a „tudományos” megállapításra jutott, hogy előfordulhatnak ugyan színbeli eltérések, de a kísértetek jellemzően fehérek, és mindig pontban éjfélkor jelennek meg.
A kollektív riadalmat pedig tovább fokozta, hogy ebben az időszakban a színdarabok is hemzsegtek fehér lepedőbe bújt, szellemeket játszó színészektől, sőt, ekkor vált divattá a szellemfotózás is (lásd: fenti kép), amire egy egész iparág épült a viktoriánus korban.
Aztán jött Disney
A szellemfotózás aranykorának végével, 1937-ben Walt Disney megalkotta a The Lonesome Ghosts című párperces rajzfilmjét, melyben a szellemirtóként tevékenykedő Mickey egér, Donald kacsa és Goofy egy kísértetjárta házból kapnak megbízást. A rajzfilm szellemei előbb voltak mókásak, mint félelmetesek, a kreatív csavar ezzel pedig a szórakoztatás egyik hétköznapi formájává emelte az egykor rettegett szellemképet. Mire Casper, a barátságos szellem (1939) és Scooby Doo (1969) megérkezett, aligha maradt nyoma az egykori rettegésnek.
Egy amerikai napilap, a News and Observer 1964-ben megjelent cikke szerint „A szellemkép stílusai megváltoztak.
Rég homályba merültek a nyögdécselő, csapkodó, sötét helyekről előugró szellemek, a kísértetházak és a fejetlen lovasok.”
Vagyis hála a popkultúrának, az emberi ingerküszöb az évek alatt jócskán kitolódott – bár a fehér lepelbe bújt kísértetek 1968-ban még tettek egy utolsó próbát, hátha ránk hozzák a frászt a BBC azóta kultikussá vált, Whistle and I’ll Come to You című horrorjában.
A News and Observer fenti állítását manapság pedig az olyan történetek példázzák leginkább, mint amilyen David Lowery elgondolkodtató és végtelenül szívfacsaró filmje, a 2017-es A Ghost Story, melynek főszereplője autóbalesetben életét veszti, majd lepedőszellemként tér vissza, hogy kapcsolatba léphessen egykori szerelmével.
Kapcsolódó: ezek a legkönnyebben elkészíthető halloween jelmezek.
Kiemelt kép: Getty Images