Az érintett területeken dolgozók szerint ez hosszú évek óta jelen lévő probléma, amelyet ki-ki a saját hatáskörében és lehetőségeihez képest igyekszik enyhíteni, de valódi megoldást kizárólag a magasabb, kormányszintű kezdeményezések és koordinált cselekvés jelenthetne. Ezek hiányában a szakemberek – kórházi, gyermekvédelmi és szociális dolgozók –, a civil szervezetek és az önkéntesek megfeszített és nélkülözhetetlen munkája csupán sebtapaszként szolgál egy nagyon sok sebből vérző helyzet megoldásában.

A Telex információi szerint nagyjából harmincöt-negyven kórházban vannak magukra hagyott csecsemők, akad olyan intézmény, ahol tizenkét ilyen babát gondoznak. A kórházi dolgozók fizikailag ellátják ezeket a gyerekeket – megetetik, tisztába teszik, fürdetik, öltöztetik őket –, és ha van egy szabad percük, beszaladnak hozzájuk egy simogatásra, arra azonban nincsen kapacitásuk, hogy érdemi időt töltsenek velük, és ez nem is az ő feladatuk. Nincs, aki a kicsiket ringassa, játsszon velük, kivigye őket a szabadba, egész nap csak fekszenek az ágyukban, magányosan.
– Ezek a gyerekek előbb-utóbb hospitalizálódnak, ami a hosszabb kórházi tartózkodás következtében kialakuló magatartászavart, érzelmi elsivárosodást jelenti. Ennek oka, hogy megszakad a gyerek kapcsolata az elsődleges kötődési személlyel (aki alapesetben az anya), illetve nincs mellette egy konkrét személy, akihez folyamatosan tudna kötődni, és emiatt megváltozik a viselkedése. A babák sírással kommunikálnak, ezzel jelzik, hogy valamire szükségük van. A hospitalizáció első fázisában vigasztalhatatlanul sírnak, akár órákon keresztül. Volt olyan extrém esetünk, amikor egy baba három napig sírt kitartóan. A legtöbb kicsi egy nap után feladja. Az, hogy a kórházi dolgozók a praktikus dolgokat elvégzik, nem elegendő ezeknek a gyerekeknek. Hiányzik nekik az érzelmi kapcsolódás. Nemcsak azért sírnak fel, mert éhesek, hanem mert szeretnének valakihez odabújni. És ez még a kisebbik rossz. Mert ilyenkor még hisznek és bíznak abban, hogy előbb-utóbb valaki reagálni fog. A nagyobb baj akkor van, amikor egyszer csak nem sírnak tovább. Ráébrednek, hogy mindegy, mennyi energiát fektetnek a sírásba, nem fognak érdemi választ kapni – mondja a Nevetnikék Alapítvány vezetője, Kőműves Glória, aki önkénteseivel tizenhat éve foglalkozik a pécsi gyermekklinikán egyedül maradó ­kicsikkel.

Pécsi pótmamik

A pécsi kórházban az elmúlt egy évben a hat év alatti gyerekek huszonhét százaléka egyedül volt, ami több mint száz kicsit jelent. Ebből heten-nyolcan születésük óta a kórházban élnek. Az alapítvány és a kórház között az évek alatt finomhangolódott az együttműködés, a nővérek jelzik az önkénteseknek, ha van olyan gyerek, akit senki nem látogat.
– Minden kórházi kicsihez jár be önkéntesünk, de a magukra hagyott babákkal kiemelten foglalkozunk. Melléjük kijelölünk egy vagy két „pótmamit”, aki mindennap bent van náluk. Így időben több figyelmet kap a baba, és lesz egy konkrét személy, akivel megtanulják egymás jelzéseit és illatát, megismerik egymást, így kialakulhat a kötődés. A pótmami nem ápolási feladatot lát el, hanem az összebújásra, a közös játékra, az érzelmi és szociális képességek megtartására és fejlesztésére helyezi a hangsúlyt – magyarázza a gyógypedagógus végzettségű Kőműves Glória. – Ezzel együtt nem gondolom, hogy a Nevetnikék-féle modell és a pótmamiprogram valódi megoldást jelent ebben az átmeneti helyzetben. Ezeknek a gyerekeknek szülőkre lenne szükségük. Mi annyit tudunk tenni, hogy megpróbáljuk csökkenteni az ártalmakat, hogy lassítsuk a hospitalizációs folyamatot, amíg a gyerek kikerül a kórházból, ideális esetben biztonságos és szerető családba. Egy pici babánál akár egy hét magány is képes felnőttkorig kiható kötődési problémához vezetni, az ennél hosszabb idő pedig lassabb kognitív fejlődést vagy akár kognitív leépülést is okozhat. Ez versenyfutás az idővel.

„Milyen anya az ilyen?”

A rengeteg kérdés közül az egyik legégetőbb, hogyan maradhatnak újszülöttek hónapokig, extrém esetben akár évekig a kórházakban.
– Ebben az egészben a legfontosabb, hogy arról beszéljünk, miként kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy nem látogatja az újszülött gyerekét. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, mintha „gonosz anyákról”, hanyag szülőkről lenne szó, de ez a legritkább esetben van így. A jelenség hátterében inkább az áll, hogy nő a szegénység, és egyre több az olyan család, amely már generációk óta reménytelenül rossz körülmények között él. Ezeknek a mélyszegénységben vagy bizonytalan lakáshelyzetben élő családoknak sokkal nagyobb támogatásra lenne szükségük. A kórházak nem mindig a szomszéd utcában vannak, gyakran busszal vagy vonattal kellene visszamennie az anyának, akinek – például betegség miatt – bent maradt az újszülöttje. Vannak, akiknek egyszerűen nincs pénzük naponta vagy hetente az útiköltségre, vagy nincs kire hagyniuk a többi gyereket. A gyerekkórházakban dolgozóktól tudjuk, hogy ez nem csak a csecsemőket érintő probléma: a hosszabb kórházi ellátásra szoruló nagyobb gyerekeknél is előfordul, hogy elmarad a látogatás, ugyanazon okok miatt – magyarázza Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője.
Sok más oka is lehet annak, hogy egy újszülött a kórházban ragad. Előfordul, hogy fiatalkorú az anya, és nem meri hazavinni a családba
a csecsemőt, esetleg nem kívánt vagy nemi erőszakból fakadó terhességből született gyerekről van szó.
– Ezeknek az anyáknak krízis­tanácsadásra lenne szükségük, amely kimozdíthatná őket a bűntudat, a szégyen és a kilátástalanság okozta beszűkült tudatállapotból, amikor egyetlen megoldásnak a gyerekükről való kifejezett vagy hallgatólagos lemondás tűnik. Ilyen tanácsadás azonban a nyílt örökbefogadás esetét leszámítva nem áll rendelkezésükre, magukra vannak hagyva – fejti ki a szakember.
(Szomorú felismerés, hogy a közbeszédben gyakran az „anyák által elhagyott” csecsemőket említik, és olyan kifejezések keringenek, mint például az „anyátlanok kórterme”, miközben ezeknek a gyerekeknek van apjuk és más hozzátartozójuk is. Valahogy róluk mégis kevés szó esik.)

Lyukak a rendszerben

Egy szülő nagyon ritkán mond le hivatalosan az újszülött gyerekéről. (Ez a nyílt örökbefogadás alapja, amikor a vér szerinti és az örökbe fogadó szülő ismeri egymást, akár az együtt szülést is választhatják. Ilyen esetben nem ragad a kórházban a baba, hiszen már várják örökbe fogadó szülei.) Ennél gyakoribb, hogy a szülő hivatalosan nem mond le ugyan a gyerekéről, de elmaradnak a látogatások. A korábbi szabályozás szerint egy kórházban hagyott újszülött három hónap után szülői hozzájárulás nélkül örökbefogadhatóvá vált, ha ez idő alatt nem jelentkeztek érte. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy egy születése után otthagyott, soha nem látogatott baba jellemzően leghamarabb tizenkét hónapos korában vagy még később került végleges családba. Idén július­ 1-től a három hónapos „türelmi időt” hat hétre csökkentették: ennyi idő elteltével az örökbeadáshoz már nincs szükség annak a szülőnek a hozzájárulására, aki a gyerekét közvetlenül a születés után egészségügyi intézményben hagyta. A problémát ez önmagában nem oldotta meg. Egyrészt ha a szülő szórványosan fel-felbukkan a gyerek életében, a kicsi nem lesz örökbe adható, ugyanakkor a vér szerinti szüleivel sem él együtt. Másrészt maga az örökbefogadás is időigényes procedúra, akkor is eltart három-négy hónapig, ha minden olajozottan megy – de a gyakorlatban nem ez a jellemző, általában „lassan őrölnek a gyámhivatal malmai”. Az örökbefogadásig, illetve ha nincs örökbe fogadó szülő a láthatáron, a kicsikről a gyermekvédelemnek kell gondoskodnia. Fő szabály szerint a tizenkét év alatti gyerekeknek nevelőszülőkhöz kellene kerülniük, de jelenleg kétezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből, a csecsemő- és gyermekotthonok pedig férőhely­hiánnyal küzdenek.
– Ha a szülő eltűnt, vagy egyébként nem biztonságos a gyerek hazahelyezése, a kórház nem engedheti haza a babát, ugyanakkor ideiglenes elhelyezésbe vagy gyerekvédelmi szakellátásba sem tudják venni, mert nincs férőhely. Ezek a gyerekek panganak a kórházakban – világít rá Szilvási Léna.