– „Laca nénje is megmondta, kockás gyereked születik majd” – kiabálta a tízéves unokaöcsém, amikor a férjjelöltemmel, az indiai Új-Delhiből származó Kumarral először látogattam nógrádi szülőfalumba – meséli a harmincéves Viola, majd tehetetlenül tárja szét a karját. – Nincsenek távolságok a 21. században, ha beszélni akarsz a Mumbaiban élő rokonoddal, egy perc múlva megpillanthatod őt Skype-on, közben az előítéletek olyan betonerősek és ostobák, mint kétszáz évvel ezelőtt.

Budapesti rémálmok

Félreértés ne essék, Viola szerette-szereti a faluját, a palóc nyelvet és környezetet! Nem véletlen, hogy csak diplomás óvodapedagógusként mert vállalkozni az önálló budapesti életre, amikor néhány évi munka után eldöntötte, elvégzi a konduktor szakot is, mert számára fontos, hogy a sérült, mozgásukban korlátozott kisgyerekeken segíteni tudjon. Két egyetemista barátnője Ferencvárosban bérelt lakást, hozzájuk költözött a tanulmányai megkezdésekor, és a segítségükkel igyekezett megszokni a fővárost. Nem ment könnyen. A falujában és később, egy kedves kisvárosban, az óvóképzős tanulmányai idején megszokta, hogy az emberek beszélgetnek az utcán, a boltokban, megkérdezik, hogy van a másik, jó utat, szép napot kívánnak egymásnak. Ehhez képest Budapesten a kutya sem szólt hozzá – legfeljebb néhány srác szólította le, vagy munkások füttyentgettek utána az építkezések közelében –, s ő hónapokon át azt álmodta, hogy eltéved a városban. Rossz­ irányba száll fel a metróra, a kijáratot sem találja. Olyan az alagút, mint Minótau­rosz rémisztő labirintusa a krétai mondavilágban, ráadásul meghibásodik a mozgólépcső, rángatja az utasokat, akik hátrazuhannak, Viola beveri a fejét a vaslépcsőbe, majd hirtelen újból a metrón ül. Csakhogy a szerelvény átrobog a megállókon, nem áll meg sehol. Ekkor már az életéért imádkozik, és halálfélelem készteti arra, hogy falusi kislányként érdeklődjön az utastársaitól, van-e erre ferencvárosi megálló. De nem értik a szavát! Az anyanyelvünkön beszél és könyörög, majd angolul kiabál, de kifejezéstelen arcok merednek rá.
– Egy életre „kiszorongtam magam”, amíg falusi lányból fővárosi diák lettem, amire azért lehetett szükség, hogy majd ne féljek a férjem hatalmas, ellentétektől terhes szülővárosában. Az érkezésünk első percétől rajongtam Delhiért! – magyarázza lelkesen, de megérti, számomra vicces, hogy a harminchárommilliós Delhi kisebb kulturális sokkot jelentett számára, mint Budapest.

A herceg és az angyal

Ismerek egy Hollandiában született, csinos indológust, aki elhatározta, indiai fiúhoz megy feleségül, hogy közelről tanulmányozhassa az erőszakmentes hindu vallás békéjét meg az ősi szokásokat, de egyelőre nem sikerült, közben Violának elég volt egy kerékpárbaleset ahhoz, hogy szerelembe essen Kumarral. Történt ugyanis, hogy szabályosan lekanyarodott a Hungária körútról, csakhogy a vele párhuzamosan haladó autó vezetője szűkre vette az ívet, és felborította őt a kerékpárjával együtt. Karja a teste alá szorult, mozdítani sem tudta, élettelenül csüngött… A sofőr rémülten fuvarozta a lányt a legközelebbi sürgősségi ügyeletre, ahol hosszas várakozás után magas, szép arcú, barna bőrű orvos fogadta. Kumar először helyrerántotta a kiugrott könyökét, mire a lány nagyot ordított, majd amikor visszatért az élet a karjába, alaposan megnézte magának az ügyes fiatal orvost. Tetszett neki! A férfi elmondta, hogy a dublini és a budapesti orvosi egyetemen tanult, ma már rezidens, majd udvariasan megkérte Vio­lát, adja meg a telefonszámát, mert rengeteg a beteg, de nekik még beszélgetniük kellene. Három nap múlva egy kellemes zuglói kerthelyiségben üldögéltek…
– Valószínűtlenül udvariasnak, szerénynek tűnt, aminek legfőbb oka a hagyományos neveltetése és az elfogadó hindu vallása volt. Ráadásul úgy festett a magas termetével, az arisztokratikusan hosszú ujjaival, mint a keleti hercegek a gyerekkori mesekönyveimben. Utóbb kiderült, én a mesék tündéreire emlékeztettem őt a szőke hajammal, az apró szeplőimmel meg a kék szememmel – emlékezik Viola. – Már ezen az első randinkon észrevettem, ellágyul az arca, ha megérintheti a hajamat, mert a hazájában mindenki fekete, így varázslatosan hatott rá a természetesen szalmaszínű hajkoronám. Az is csoda volt, hogy Kumar mindent vonzónak talált, amit a barátnőim és az udvarlóim kifogásoltak bennem! Például a gátlásosságomat, amit a domináns bátyámnak köszönhettem, aki jó szakmát szerzett, és felnőttként éppolyan ellentmondást nem tűrő, mint kiskorunkban. Miatta féltem a fiúktól, és a férjemmel való találkozás előtt egyetlen szexuális kapcsolatom sem volt. Ez talán nevetséges, de jól illett hozzám. Biztosan éreztem, érdemes várnom huszonhét éves koromig, mert akkor megérkezik…

Ne égesd szénné a családot!

Amikor Viola és Kumar tavaly, év elején eldöntötte, szerény polgári esküvőt tartanak két tanú jelenlétében – a választás szeretett nagynénjére, Szilvire és Kumar legkedvesebb orvoskollégájára esett –, a gátlásosságáról híres Viola táncra perdült az utcán. Ragyogó arccal mesél a bensőséges szertartásról, csak akkor komorul el, amikor felemlegetem, milyen szépek voltak valaha a palóc lagzik.