Berente Judit a találkozásunk napján is mozgással kezdte a reggelt. Hajnalban indult Jászkisérről, ahol él, hogy hétre odaérjen az úszóedzésre. Az autója alaptartozéka a nordic walking bot és a gyaloglócipő, mert ha másra nincs idő, az esti egyórás gyaloglás bárhol, bármilyen terepen bele kell hogy férjen a napba. Otthon biciklivel közlekedik, kocsival csak Budapestre jön, ahol heti két-öt napot dolgozik, attól függően, mennyi teendője akad a Magyar Szervátültetettek Szövetségében. Emellett a transzplantáltak úszócsapatának tagja, és télen a sífutókkal, biatlonozókkal ugyancsak nemzetközi tornák résztvevője. Sportolni, versenyezni gyerekkora óta szeret, de miután tizenhárom éves korában kiderült, hogy súlyos vesebeteg, vissza kellett vennie a tempóból. Ma már tudja (és hirdeti), hogy a mozgás az élet, szinte minden krónikus beteg jobb fizikai és mentális állapotba kerül, ha rendszeresen sportol – ezt viszont ötven évvel ezelőtt még nem így gondolták. 

A diéta, amellyel éveket nyert

Amikor Judit tízévesen elkezdett éjszaka bepisilni, az orvosok nem igazán találták, mi a probléma gyökere. Három évbe telt, míg Budapesten eljutott veseröntgenre, és a megfelelő vérvételek kimutatták, nagyon rossz állapotban vannak a veséi. A gyerekorvos ekkor azt mondta az édesanyjának: ez a kislány nem éri meg a tizennyolcadik születésnapját. Előle ezt a jóslatot, persze, elhallgatták, a kezelést elkezdték, amelynek meghatározó része volt a szigorú, negyven-grammos fehérjediéta. 

– Mivel a fehérjéből lesz a legtöbb méreganyag, a rosszul működő veséimet azzal tudtam tehermentesíteni, hogy megfeleztem az egészségeseknek ajánlott mennyiséget – magyarázza Judit. –Akkor még nem léteztek táplálékkiegészítők, úgyhogy egy tojást, egy deci tejet mindennap elfogyasztottam, hogy az esszenciális aminosavakat bevigyem a szervezetembe, miután gyakorlatilag vegetáriánus étrenden éltem. 

Főiskolásként már magára főzött, tanítónőként végzett és dolgozott tíz évig. A speciális étrendet tizenhat évig tartotta.

– Emlékszem, amikor a későbbi férjem udvarolt nekem, meghívott étterembe. Egy adag sült krumplit kértem, de annyira összeszűkült már addigra a gyomrom, hogy azt sem tudtam megenni, el sem akarta hinni. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ő mindig is tudott a betegségemről, de valamiért így is belém szeretett – idézi fel nevetve. 

A diploma megszerzése után házasodtak össze, gyermeket sajnos nem tudtak vállalni. 

„Mit csinál hétvégén?”

A vesebetegség hozott magával még néhány – enyhén szólva – kellemetlenséget, amivel Juditnak meg kellett tanulnia együtt élni. Gyerekkorában több hónapig volt állandó hólyagkatétere, de nem tájékoztatták arról, hogy emiatt tornáztatni kellene a hólyag izomzatát, így az eszköz kivétele után nem tudott pisilni. Néhány hónap küzdelem következett, majd Kanadából kapott egy hólyagpacemakert, ami hatalmas újdonságnak számított itthon. Eleinte ezzel is iszonyú fájdalommal járt a vizelés, de működött, tizenkét évig használta, majd szerencsére regenerálódott a hólyagja, és egy újabb műtéttel eltávolították a katétert. 

A laboreredményei a diéta ellenére folyamatosan romlottak. Alig evett, csak szedte az esszenciális aminosavak pótlására szolgáló – akkor már létező – szert, hogy jobb adatokat produkáljon, de harminckét éves korában nem volt más út, mint a dialízis. 1995 januárjában kezdték Szolnokon, nyolc hónapig, hetente háromszor négy órán át tartott a procedúra. Ezzel egy időben felkerült az új vesére várók listájára, ez azokban az években átlagosan két év várakozást jelentett. Akkor még nem működött központi szervkoordinációs iroda, és külföldről sem kaphattak szervet a hazai betegek. 

– Már több műtét állt mögöttem, tehát tudtam, hogy az átültetés során nem egy masnival átkötött ajándékot kapok, mégis örömmel álltam elébe. 1995. szeptember 15-én, pénteken pont dialízisen voltam a kórházban, amikor megkérdezte az orvosom, mit csinálok a hétvégén. Merthogy aznap kaphatnék egy vesét. Nem volt nálam a kórházas táskám, akkor még nem volt otthon vezetékes telefonunk sem. Aranyáron vettünk egy mobiltelefont, hogy a kórház értesíthessen ilyen esetben, de én nem tudtam senkit felhívni a hírrel. Végül a nővérem munkahelyére telefonáltam, hogy riadó van, ő behozott nekem néhány holmit, és a postáról táviratot küldött anyukámnak és a férjemnek, aki másnap reggel jött is hozzám Szegedre, ahol műtöttek. „Judit, ez jó vese lesz, én vettem ki” – mondta a sebész, és igaza lett. 

Kórházból az uszodába

A műtét sikerült, de négy akut kilökődés és egy CMV-vírus által okozott fertőzés követte. A kilökődésgátló gyógyszerek belobbantották a Judit petefészkében lévő cisztákat, ezeket leszívták, de a citológiai vizsgálatból kiderült, hogy daganatos sejteket tartalmaznak. Ezért el kellett távolítani a méhét és a petefészkét. Szerencsére a szövettan nem igazolt rákot, így szedhette tovább az immunszupresszív (a kilökődést megakadályozó) szereket. 

Ekkor már lelkileg és fizikailag is mélypontra került. Patakokban folyt róla a víz, nem tudott aludni, éjszaka pulóvereket kötött. Az orvosa azzal bocsátotta el: „Nem tudni, meddig megy ez a vese, de használja ki, amíg tart.”